Tavaly nyáron épp a 6-7. hónapban jártam, amikor
idelátogatott a túraautó világbajnokság (WTCC). Már viszonylag nagy volt a
hasam, de fitt voltam (biztos a sok torna miatt), úgyhogy jelentkeztem és be is
osztottak. Olyannyira, hogy volt szerencsém Zengőékhez kerülni, azaz Michelisz
Norbi autója mellett álldogáltam a fél hétvégén, így akkor is, amikor egy egész
lelátónyi ember egyszerre skandált és felállva drukkolt, amíg a csapat a
szakadó esőben szerelte az autót. Aztán készen lett, és Norbi kihajtott,
miközben elképesztően sok ember egyszerre teli torokból dicsérte a szerelőket: „Szép volt
fiúk!” Bevallom, nagyon küzdöttem a könnyeimmel. Az egészet a hormonokra fogtam
– egészen addig, amíg ki nem derült, hogy pár komoly férfi sportbíró kolléga
ugyanúgy küzdött.
Akkor azt gondoltam, hogy ennél meghatóbb pillanat itt a
Hungaroringen nem is érhet.
És akkor idén újra eljött a WTCC, én pedig immár anyukaként
(ezúttal is köszönet a nagyszülőknek, akik 3 napig helytálltak és nemcsak a
gyereket látták el, de minket is meleg vacsival vártak minden este) újra kint
lehettem. Ezúttal a Chevikhez kerültem, vagyis - a szlovák futam miatt - Müller, az
ellenség közelébe. Az első futam nem is hozott semmi extrát: Norbit már megint
lökdösték, a Chevik utolérhetetlenek voltak. Vagyis semmi jó. Aztán jött a
második futam, és mire a rajt után felnéztem – mert amíg rajtolnak, szigorúan
azt az autót nézzük, amelyik mellé be vagyunk osztva – Norbi már az első helyen
autózott. Pedig az ötödikről rajtolt! Egyszerre hördültünk fel „Te jó ég! Mit csinált
ez a fiú?”. Még szerencse, hogy vannak kivetítők és ismétlik a rajtot. Ez eddig
szép volt, de féltünk, hogy nem lesz megtartható az előny. Aztán
fogytak a körök és minden alkalommal, amikor Norbi ráfordult a célegyenesre,
ordított a tömeg és olyan volt, mintha a szeretet és a lelkesedés is tolná a
BMW-t. Elképesztő érzés volt. Végül, amikor Norbi elsőként haladt át a célvonalon, megértettem, hogy mit jelent a kifejezés „tombol a tömeg”. Nem lehetett
könnyek nélkül kibírni. De lassan egy éve könnyezek, ha kell, ha nem, így
mostmár nem érdekelt, hogy ciki-e. Ráadásul, ahogy mentünk előre a díjkiosztóra,
láttam, hogy bizony jó sokan törölgetik még a szemüket.
Olyan jó volt átélni ezt, jó volt magyarnak lenni, és jó
volt erre büszkének lenni, és jó volt, hogy egyszerre ilyen sokan éreztük ezt.
Aki pedig nem látta még a futamot, annak sok szeretettel
ajánlom, iszonyatos élmény, pedig a hangulatnak még 10%-a sem jön át…
