Lekötözöm magam

Már sokszor megtörtént, de mostanában valahogy – biztos a nagy önállósodás, meg a sok kirakózás miatt – egyre többször.

Tegnap is a kirakózás közben. Aztán ma reggel öltözésnél. És utána délelőtt megint a kirakózás során.

Arról beszélek, amikor segíteni szeretnél, de olyan nagyon, hogy szinte elindul a kezed magától, s az agyad csak egy erőteljes, durva paranccsal tudja leállítani. Mert éppen azzal segítesz a legtöbbet, ha nem segítesz tevőlegesen. 

Hagyni kell próbálkozni, hibázni, és rájönni a hogyanokra.

forrás: japandailypress.com

De olyan nagyon nehéz! 

Hiszen annyira, de annyira szeretnék segíteni. 

Anya vagyok, és arra vagyok programozva, hogy a lehető legjobbat tegyem neki. 

De tudom, tudom, „ezesetben úgy teszem a legjobbat, ha nem segítek”.

Csakhogy ez egyszerűen ellentmond az elemi ösztönömnek. Konkrétan megmozdul a kezem minden alkalommal a hiányzó kirakós darab felé, a nehezen felhúzódó maci naci felé. Én pedig megállítom. Mentálisan megkötöm. Mert az eszem közben diktál. Azt mondja, hogy így lesz jó.

Jó LESZ, de most olyan nagyon nehéz.

És Ő szeret kirakózni. Hát még öltözni…

Megszerezni egy pillangót

Ma volt az első ovis szülői. 

Nem volt akkora izgalom, mint pont egy éve az első–első. 

Akkor még bölcsis.

Mostmár rutinos szülőire járó vagyok, vagymi. Elvégre ez már a harmadik volt.

Egész nyugisan zajlott volna, ha nem történik AZ ma reggel az autóban.

Egyszercsak in medias res azt mondja nekem:

• Anya, nekem majd pillangó legyen a jelem az oviban.
• Nem tudom, Szívem, hogy mi lesz a jeled, majd meglátjuk.
• De legyen pillangó légy szíves! (pontosan tudja, hogy ez a varázsszó)
• Nem tudom, mit tehetek, de majd megpróbálom. Ha lehet, akkor megoldom neked.
• Jó. Pillangó lesz a jelem. – zárta le azzal a bizalommal, amit egy 3 éves érezhet az anyja képességei iránt.

Így aztán, amikor a papír körbejárt (volna) a jelekkel, azon kaptam magam, hogy vetődöm, ugrom, lecsapok, keresem a pillangót. 

És megszereztem.

Nem tudom, hogy mikor örültem utoljára ennyire valaminek.

És azt sem, hogy saját magam miatt mikor csörtettem így előre egy darab papírért. 

Ja de, ezt tudom. SOHA. 

A magánéletben – a munkát most hagyjuk – nem vagyok az az óriási önérdek érvényesítő. Sőt néha hagyom, hogy átgázoljanak rajtam, csak azért mert én nem vagyok képest átgázolni másokon. 

De ma rájöttem, hogy nincs ez mindig így. 

Mert ha a gyerekről van szó... Akkor pillangó lesz. És eleddig ismeretlen mértékű boldogság. 

Egy ideális Andi

Egy tender feladat kapcsán jött az ihlet, hogy papírra (mire?) vessem, milyen is lenne a napom, ha megfelelnék minden magam (és egyebek) által támasztott elvárásnak. És, hogy ezzel szemben milyen igazából.

Milyen lenne	Milyen valójában
Reggel fél 6-kor kipattanás az ágyból frissen, üdén, és mosolygósan. Hálóból csendben kilopózás, indul a reggeli futás.	Reggel fél 6-kor hulla fáradtan arra gondolok, „Kizárt dolog, hogy fel tudjak kelni. Futok majd este. Vagy holnap.”  Fordulás a másik oldalamra.
Könnyed 8-10 km megtétele után tusolás 7 körül	Kikecmergés az ágyból. Laposkúszás. Ha csak még egy órácskát alhatnék. Zuhany fél 8 körül.
A családot akkor keltem, amikor az asztalon már kikészítve a reggeli, gyerek tányérján figurás képpé rendezett szendvics, mellette frissen facsart narancslé. Én már felöltözve, arcomon pedig a smink.	Amíg tusolok, az én drága férjem kávét főz. S kelti a gyereket. Öltözés közben szürcsölöm a kávét, könyörgök a gyereknek, hogy mégiscsak vegye fel,a mit kitettem. Nem veszi fel. Hercehurca.
Időben, mosolyogva indulunk 8 óra körül. Puszi apának, simi a kutyáknak, kényelmes séta az autóig, csak úgy Flóra tempójában, ahogy neki jólesik.	Rohanva indulunk 8:15 környékén, visszaszaladás a telefonért, a mesekönyvért, vagy valami másért. A kocsihoz jutás tortúrája a „Kislányom, szedd már a lábad, sosem jutunk el a kocsiig sem!” légkörében zajlik.
Kellemes autókázás, érkezés a bölcsibe 8:40 körül. Flóra átöltöztetése, pisilés, stb után kiegyensúlyozottan magyarázom el, hogy miért nem kell sírni, ha elmegyek. Gyerek megérti, nem sír.	Érkezés a bölcsibe 8:50 és 9 között. Gyors átöltözés, könyörgés a gyors pisiért. „Anyának már az irodában kellene lennie.” Néma fohász: Ma ne sírjon! Nem hallgattatik meg. Sír. Elveszik. Elrohanok. Nem sírok, de fáj.
Irodába érkezés 9:00, vagy inkább 8:55. Munka, megbeszélések, ebéd ügyféllel, vagy látens ügyféllel.	Irodában 9: 20 körül. Munka, megbeszélések, ebéd a gép előtt: a reggeli csúszás behozása, esetleg némi általános infó beszerzése (index, facebook – mi van a nagyvilágban, kinek van szülinapja).
Érkezés a bölcsibe 4 körül, utána egy kis játszóterezés. Hazaúton a bölcsiben történtek alapos átbeszélése.	Érkezés a bölcsibe 4 körül, indulás haza. Hazaúton a bölcsiben történtek átbeszélése így: Mi volt ma a bölcsiben, kicsim?  Jó volt?  De mit játszottál? Mi történt Anya, bekapcsolod nekem a mesét légy szíves? Hát legalább udvarias. Na jó, néha azért félúton komoly elbeszélésbe kezd, és akkor megtudhatom, hogy valójában hogy telt a nap.
Hazaérkezés után azonnal a háziasszonyok gyöngyévé avanzsálok. Meleg vacsorát főzök,mosok, teregetek, közben kirakózom a gyerekkel,alaposan és odafigyelve átbeszélem a nap eseményeit apával.	Hazaérkezés, lerogyás. Csak had szusszanjak egyet. Gyors kivel-mi-volt-ma státusz. Utána rohanás tornára. Tornáról haza, vacsi a családnak. Hideg kaja, vagy hétvégi maradék. De inkább hideg. Párizsi függőknél ez nem is olyan rossz opció.
Gyerek fürdetés után meseolvasás, fektetés, utána mély beszélgetés apával, melyet komoly irodalmi értékű művek olvasásával vezetünk le.	Gyerek kádba könyörgése, és fürdetés után meseolvasás, fektetés, utána TV bekapcs, kicsi internetezés. Max 30 perc tvzés után kidőlés a kanapén. Tusolás, fogmosástól felébredés.
Elalvás boldog mosollyal, jöhet mielőbb a következő tökéletes nap.	Némi forgolódás után elalvás,vágyakozó mosollyal: mikor is lesz már szabi, vagy ünnep?

Az látszik, hogy nem vagyok a kemény vonalas háziasszonyok klasszikus esete. 

Elnézést, drágám!

Lennék én szívesen olyan, csak nem vagyok. 

De legalább sokat mosolygok. :)

Azok a fránya alapok

Azt mondja a lány a fiúnak: „Mit csinálunk holnap?”

Mire a fiú a többiekre nézve magyaráz: „Mert a holnapi nap az egyetlen a nyáron, amikor semmi programunk sincs. Úgyhogy ki kell találnunk valamit.”

Összenézek a másik fiúval és egyszerre mondjuk: „Pihenés?!” 

Pedig a másik fiú nem az én férjem. Csak egyre gondoltunk, hogy nem kell mindennap csinálni valamit. Sőt, jó néha nem csinálni semmit.

Látszik a tekintetükből, hogy nem is értik, amit mondunk. Hogy értjük, vagy miért mondjuk, vagy mi van?

Mert nem mindenki gondolja úgy, hogy kell a pihenés. A fiú és A lány tutira nem. De szerencsére egyikük sem. És ez így van jól. Nekik nem kell egy nap szünet, ők így boldogok. Nekünk kell. Nem is csak egy nap. És szerintem ez a legfontosabb. Nem az, hogy ki mit csinál, hanem hogy NEKÜNK ugyanazok számítsanak jónak.

forrás: topfbcovers.com

Mi például nagyon szeretünk tévézni. Hú, ez nagyon nem trendi manapság, tudom. Azt kell mondani, hogy nem nézek tévét, sőt nincs is tv készülékem. Na, mi nem így. Mi nézünk tévét, filmeket, sorozatokat. Sőt van olyan sorozat, amit nem töltünk le, hanem megvárjuk, amíg - mondjuk keddenként - valamelyik csatorna leadja. Na, ez sem trendi, tudom. De nekünk jó így.

És még mielőtt mindenki behányna: nem azt mondom persze, hogy nálunk soha egy hangos szó sincs, és szirupos egyetértésben éljük a mindennapokat. Naná, hogy nem. Naná, hogy vannak viták, egyet-nem-értések, meg minden szokványos dolog. Mindössze annyi, hogy az alapok stimmelnek, és szerintem ez mindennél fontosabb. 

nemvárás

Azt mondja ma nekem: " Anya én nagyon nagy vagyok már?"

Jézus, de hát még 3 sincs!

Sok sok hete az ovira várakozás tölti be a mindennapjainkat. Mert ő már nem kicsi, ő már nagy, ő már oviba mehet.

Emlékszem, régen én is mindig nagy akartam lenni. Iskolába menni. Vártam a nyári szünetet.  Utána az iskolakezdést. A gimit. A fősulit. Hogy elkezdjek dolgozni. Hogy elköltözzem otthonról és egyedül élhessek. Hogy valakivel élhessek. Hogy kibújjon Flóra. Hogy elaludjon. Hogy felébredjen. Hogy felüljön, felálljon, járjon, beszéljen. És akkor azt mondja egy napos szombat reggelen: "Anya én nagyon nagy vagyok már?"

Bevillant: milyen hülyék vagyunk, hogy mindig várunk valamit, ahelyett, hogy jól éreznénk magunkat abban, ami épp van.

Eldöntöttem. Én most megpróbálom. 

forrás: thefreedomexperiment.com

Hogy volt? Hogy van?

A tegnap reggel fejfájással köszöntött. Azzal a tompával, amit akkor érzel, amikor előző este túl sokat ittál, ráadásul túl sokáig tetted ezt, és így nem is aludhattál eleget. Sok-sok éve, a csütörtöki bulik utáni péntek reggelek hangulata volt ez. De most egy keddi napról beszélünk. És nem is ittam hétfőn este. Azután mindez ma megismétlődött. Tegnap nem ittam, ma reggel mégis másnap volt.

Hogy-hogy? 

Úgy, hogy ma már nem partydög vagyok, hanem (nemcsak)anya, és apával együtt ébren töltöttük az előző két éjszaka jó részét egy kibújni készülő őrlőfognak köszönhetően.

Vagyis maga az éjszaka kevesebb élményt tartogatott, de a másnap reggel mégis ugyanaz.

Ezen merengve ma reggel az jutott eszembe, hogy mennyi „ilyen volt – ilyen lett” dolog van ebben a szülős mókában (a teljesség igénye nélkül):

• Az említett át nem aludt éjszaka utáni másnap- nem mindegy, hogy mi okozza
• Amikor – a bölcsit elhagyva – bömböl az autóban a zene, és én fennhangon énekelek. Csak már nem Madonnát, hanem Boribont.
• A szüleim már nem a szüleim, hanem a gyerekem nagyszülei. Régebben is beszéltünk sűrűn. Most is. Csak most nem kérdeznek semmit rólam, csakis arról, hogy az (eleddig) egyetlen kiscsillaguk hogy van, mit csinál, hányszor vett levegőt, stb.
• Régen is mindig volt apukánál zsepi, mert ő az a típus, akitől mindig kérhetsz. Csak korábban nem Hello Kitty-s volt. Ez most ügyfélnél elővéve kifejezetten sokat dob a profizmus látszatán.
• Imádok olvasni, s ha tehetem ki is használok minden szabad percet. Könyv, újság, szinte bármi jöhet. Régen krimi, vámpíros, coelho, ilyesmik. Ma többnyire Boribon, BogyóBabóca, AnnaPetiGergő vagy ezekhez hasonló.
• Mindig is híres voltam arról, hogy számos különböző dolog lapul a táskámban. Mára a körömreszelőt kiszorította a peppa malacos csillogós csatt, egy-egy csere bugyi (98-as méret), zokni vagy épp egy kisnadrág.
• Régen utáltam a megszállott szülőket, akik teletrollkodták a facebookot a gyerekeik képeivel. Nem érdekelt annyira, és abban a mennyiségben. Ma én is ezt teszem. Elnézést érte. De amikor olyan cuki. Mindig.
• Utazáshoz pakolni rémálom, mert mindig rengeteg cuccot pakolok. Csak ma már nem magamnak.  

Szülőtársaim! Ne habozzatok bővíteni a listát, mert szerintem még millió ilyen van... 

8

Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy mára le tudok futni 8 km-t, és az új cél, amit kitűztem magamnak az a 10 km, akkor hosszan, hangosan és valószínűleg a földön hemperegve nagyon NAGYON jót röhögtem volna.

Pedig tegnap megtörtént.

Teljesen hihetetlen, még most is. Na nem mintha amikor a 6 km után meglett a 7, ne gondoltam volna, hogy egyszer eljön a 8 is. De mégis. 

Ráadásul manapság már (több) más gondolat is foglalkoztat futás közben azon kívül, hogy ne haljak bele. Azon vettem észre magam pár alkalommal ezelőtt – amit sosem hittem el a már tapasztalt futóknak –, hogy menet közben mindenfélén jár az eszem. Munkán, családi programokon, barátokon, a mitvegyekfelmásnap-on. Tényleg mindenfélén.

Nagyon örülök, meg büszke is vagyok, de ami még ezeknél is sokkal jobb, az az, hogy mostanában többen is megkerestek azzal, hogy figyelik, ahogy futkosok, és ők is kedvet kaptak. Ennek aztán végképp nagyon örülök.

Őszintén és komolyan azt gondolom, hogy ha nekem megy, másnak is mehet. Sőt bárkinek. És nagyon szeretném, hogy ha ezt minél többen, főként a hezitálók elhinnék.

Most neked üzenek. 

Neked, aki – ha csak egy picit is – úgy érzed, hogy tulajdonképpen jó lenne, vagy talán jó lenne. Hogy elkezdenéd, csak olyan nehéznek tűnik, meg fárasztónak (tényleg az), de félsz, hogy nem menne. Azt mondom neked, egy nagyon nehéz van benne: elkezdeni. De megcsinálni már nem olyan bonyolult. Menni fog, mert nekem a túlsúlyommal, meg a majdnem 40 évemmel is ment, úgyhogy neked játszva!

Fel a futócipőt, és indulás!

Jó lesz, de tényleg!

Sztereotípiák

Ma hatan voltunk a tornán. 

Hat csaj. Lány. Nő. Asszony. 

Vagyis nem volt pasi. Egy sem. 

Ennek ellenére a téma a foci VB volt. Na jó, a német-brazil meccs akkora szám, hogy arról még az olyan foci süketek, mint én is tudnak. De ez nemcsak ma volt így, hanem megy a téma már hetek óta. A meccsek elemzése, az esélyek latolgatása. Ahogy ezen kacarásztam magamban – két iszonyatosan megerőltető hasizom gyakorlat között – azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa ez.

Mert mindenki azt gondolja, hogy a nőket nem érdekli a foci, és ilyenkor csak nagy szenvedve találnak maguknak programot, amíg a „férjük-uruk” nézi a meccset. Nyilván egy sörrel a kezükben a hasukat vakarászva.

Közben pedig rengeteg nőnemű ismerősöm nézi a VB-t, meg a Bajnokok Ligáját, meg a mittudomén még mik vannak.

Az már régi lemez, hogy mindenki ledöbben azon, hogy én nő létemre (már megint ez) mit vagyok úgy oda a F1-ért, meg az autósportért. Meg, hogy mi van? Sportbíró? Az meg hogy? Pedig megint csak számtalan barátnőm van, akivel együtt lelkesedünk ezért, sőt a sportbírók között is van lány. Nem is kevés.

Aztán ott van az is, - hogy ne csak a nemek közötti különbségeket taglaljam -, hogy aki vallásos, az biztosan jó ember. Van egy ismerősöm, aki mélyen vallásos, s ahelyett, hogy a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” elve alapján jó, és nyíltszívű emberként élne, kirohanásokat rendez a facebookon a melegek ellen. A hétvégi pride kapcsán annyira kiakasztott az ostobaságával, szűklátókörűségével, és előítéleteivel, hogy töröltem az ismerőseim közül. Nem akarok tudni róla, nem érdekel a véleménye semmiről. És szerintem ő nem is jó ember, ha így tud gyűlölködni.

Még egy kedvencem van, a tolerancia vonalon mozogva: a cigányozó. „Mind koszos, és nem szeretnek dolgozni” – mondják. Mekkora hülyeség! Én a hetedik kerületben jártam általános iskolába, s kifejezetten kedves, jó, és tehetséges cigánygyerekek is voltak az osztályban. Az egyik fiú már akkor zenélt, s azon kívül, hogy szerintem sokkal rendesebben, és tisztábban járt iskolába, mint egyik-másik nem cigány osztálytársunk, mostanra olyan sokra vitte, hogy csak kapkodom a fejem, hogy hol merre jár a Nemzeti Filharmonikusokkal a világban. Merthogy ott játszik. Kedves, rendes ember lett, akit nem törölnék az ismerőseim közül. 

Jöhet az is, hogy a nők nem tudnak vezetni – de parkolni biztosan nem.
Hát én tudok. Parkolni legalábbis biztosan. És állítólag nem vezetek rosszul.

Az amerikaiak buták. Ja, pl Bill Gates. Meg Steve Jobbs. (Hogy mindkét oldal boldog legyen.)

Az angol nők rondák. Katalin hercegnő? Kate Beckinsale?

És még folytathatnánk a végtelenségig.

No szóval csak azon gondolkodtam mindezek kapcsán, hogy milyen sokszor milyen ostobán tudunk tipizálni. Micsoda hülye sztereotípiákba vagyunk beleragadva. Én magam is egyébként. Pedig ezzel nagyon fel kéne hagyni. Na, el is döntöttem, hogy megpróbálom.
De focit azért nem nézek! Vagy?

Képzeljétek, vándordíjat kaptam. Vagyis a blogom. 

Ezt itt ni:

Az első gondolatom az volt, hogy szégyellem magam, mert egyáltalán nem érdemlem meg. Nem írtam ezer éve, bedarált a mókuskerék, és akármennyire is szeretek írni, szeretem írni EZT a blogot, mégsem foglalkoztam vele rendesen egy ideje már.

De miután leküzdöttem a nagy „nemvagyokráméltó” érzést, máris igazán megörültem neki.

Így most akkor beszámolok a – végülis – sikeremről.

A díj attól igazán különleges, hogy nem hivatalos, hanem bloggerek osztják egymásnak – mint megtudtam, mert bevallom, eddig még sosem hallottam róla.

De nem ám csak díj, meg örülés, hanem szigor is van. Meg szabályok is. Mondom, hogy.

1. szabály: Tedd ki, hogy kitől van a díj! 

Én Kocsenda Miki kollégámtól kaptam, aki a szirszarjaim blogot írja, amit magam is lelkesen olvasok, és díjaznék is, ha nem lenne az a fránya 5. szabály (mindjárt, mindjárt…). Nagyon köszönöm Miki, és hát igen, beszámít majd az évvégi értékelésbe… J

2. szabály: Írj magadról 11 dolgot! 

Húúúha. Az első, hogy alapvetően nem szeretem kiadni magam, bár mióta anyuka lettem, ez sokat változott. Maga a blog léte is ezt bizonyítja. Ebben már el is rejtettem a következőt: eddigi életem legjobb teljesítménye: Hegedüs Flóra, a majdnem 3 éves, aki egy csoda, rettenetesen okos, szép és vicces. Nem vagyok elfogult. Nyilván. Aki 5 percnél régebben ismer, az tudja rólam, h óriási F1 és Kimi Raikkönen rajongó vagyok. Flórát pl. aznap szültem, amikor Kimi is a szülinapját ünnepli. Na jó, ez nem volt direkt, de mégis jól hangzik. Vagy legalábbis érdekesen. Az F1 mellett szeretek még szinte mindent, ami gyorsasági autósport. Szeretem a WTCC-t, és nagyon drukkolok Michelisz Norbinak, de bírom a WSR sorozatot is, sose feledjük, hogy ennek köszönhetjük Sebastian Vettelt. No és mint ilyen rajongó, igyekeztem közel kerülni a sporthoz amennyire csak lehet, így már 7 éve hivatalos sportbíróként dolgozom. Amikor kiérek a Hungaroringre, és megcsap az olvadó aszfalt, a benzingőz, a fékek, és a kuplung semmihez sem hasonlítható szaga, akkor mindig beleszédülök picit a boldogságba.

3. szabály: Válaszolj 11 kérdésre! 

Lásd lent.

4. szabály: Küldd tovább a díjat 11 bloggernek! 

Sorolom is, szintén lent.

5. szabály: A feladónak nem küldheted vissza. 

Na jó, bár nem szívesen.

6. szabály: Tégy fel 11 kérdést az általad díjazottaknak! 

Legalul. 

Akkor a válaszaim 11 kérdésre:

1. Hallottál-e már erről a vándordíjról? Én is csak most, bevallom.

2. Továbbadod, ugye? Naná!

3. Miért írod a blogod? Mert az anyukaságom első pár hónapja alatt rájöttem, hogy ha nem tudok folyamatos szellemi edzésben lenni, akkor szenvedek. Meg mert egy pici baba mellett egy csomó gondolat fogalmazódik meg, amit hirtelen nem tudsz megosztani. Így aztán, mint egy ventillálásként született a blog. És mivel nem csak anyuka vagyok, hanem reklámos, meg autóspont imádó, meg még stb, stb, így a cím.

4. Kinek írod? Akárkinek, akinek van türelme és kedve elolvasni.

5. Hova tartasz a bloggal, vannak-e terveid vele? Sehova, már az is nagy szó lenne, ha tudnám igazán rendszeresen írni. Persze, ha valaki egy csinos összeggel szeretné minden hónapban szponzorálni, akkor nem fogok hevesen ellenkezni.

6. Meddig csinálod? Ameddig van ihletem.

7. Mi vehetne rá, hogy ne írd? A lustaság.

8. Legkedvesebb élményed, ami a blognak köszönhető, mi volt? Az egyik, amikor az egyik anyukáságos írásommal megríkkattam anyukámat. A másik meg, amikor a Szamos-os írásomat átkérte a Cafés blog a saját felületére. 

9. Ugye megígéred, hogy mától a szirszarjaim is a Kedvencek közé kerül? Nem, már eddig is az volt. J

10. Szereted amúgy a kisautókat? És a nagyokat? Igen. Meg a kereket, a kockát, a töltöttet…

11. Tudod, ki vagyok? Ööööö

Az én 11 kedvencem itt – nehézség, hogy nagy kedvenceim, a HepiAnyu, és a Tízdolog már előkerültek, s nem akarom ismétlésekkel széttrollkodni a listát:

1. Michelisz Norbi blogja – Teljes és totális csodálatom rajongóként ÉS szakemberként is mindannak, ami Norbi körül van. Nem ismerem személyesen azt, aki „felelős” Norbi kommunikációjáért, de le a kalappal előtte. Egyszerűen hibátlan!

2. Utazó olvasó – Mert szeretem látni, hogy nem csak én vagyok olvasásmániás, visszaadja a hitemet az értelemben a tény, hogy ilyen sokan olvasnak. 

3. Pethő Orsit még akkor ismertem meg, amikor a korábbi munkahelyemen segített a kiválasztásban, de ma már azért olvasom, mert elképesztően értékes gondolatokat kapok tőle gyereknevelés témában. Elhiszem a szavait, hiteles, okos, olvasmányos.

4. Addict – Ha már a hitelességnél és az alapoknál tartunk… Nekem ez a reklámos alap blog. Szerintem. Nemcsak mert régi kollégám, Nagy Laci írja, de a széles látókör és a tagadhatatlan stílus okán is.

5.  Szilvi barátnőm reklámosból lett csodás fotós és csodás anyuka. Nagyon szeretem őt, a képeit, az írásait. 

6. Maradjunk a fotósoknál. Orsi kolléganőm csodásan fotóz szerintem. És Kimi drukker is. Nem lehet nem imádni!

7. Inspirációk nem vagyok egy ügyes kezű lakásszépítő, így mindig ámulva nézem, hogy aki ehhez ért, milyen csodákra képes.

8. Mazsakonyhája – Réka gimis osztálytársnőm volt, bevallom, először ezért kezdtem olvasni a blogját, de aztán rájöttem, hogy szeretem követni. Még akkoris, ha sosem leszek olyan szuper háziasszony, mint ő.

9. Dévay Gabi sütis blogja  - A szerencsés alkatommal már attól is hízom vagy fél kilót, hogy olvasatom, de mégis olyan jó…

10. Biocsilli- Nem vagyok a makrobiotika híve, de tudom, hogy Csilla milyen odaadással és hittel csinálja, sőt éli ezt az egészet. Jó olvasni. Még nem hívőként is!

11. Otthonos- Csak mert szeretem nézegetni

S végül, de nem utolsó sorban, jöjjenek az én kérdéseim:

1. Mióta csinálod?

2. Hogy kezdtél bele?

3. Mit szeretsz a legjobban a blog írásában?

4. Mi a legnehezebb számodra benne?

5. Hogy tartod fent a motivációdat?

6. Hogy szakítasz időt rá?

7. Örülsz a díjnak?

8. Kaptál már a bloggal bármilyen elismerést?

9. Ki az, aki benne lenne a te 11-esedben, de akit tudtoddal már ellőttek korábban, így sajnos nem neked jutott?

10. Kedvenc posztod? (saját)

11. Kedvenc könyved?

Befejezésképpen egy fogadalom: ha már Miki ilyen kedves volt, és díjazott engem, akkor megígérem, hogy mostantól komolyabban veszem ezt, és újra rendszeres(ebb)en írok majd.

Holnaptól.

Mától.

Tényleg!

Miért nem hiányzik nekem ma a virág?

Én nem kapok a férjemtől virágot Valentin-napra.

És ez egyáltalán nem zavar. 

Egyrészt egyáltalán nem vagyok Valentin-nap párti, másrészt meg úgy vagyok vele, hogy szép dolog a figyelmesség, de lehetőleg nem egy napra kérem.

Az én férjem sok szempontból tipikus férfi. 

Sok hete járok tornázni, de van, hogy egy nap kétszer is megkérdezi, hogy hányra megyek. Szinte mindenhol égve hagyja a lámpát a házban. Nem nagyon szereti elismerni, ha téved. Nyernie kell. Mindig. Mindenben. A családi programokat nemcsak nem képes, de egyáltalán nem is akarja megjegyezni. Outlook bejegyzést küldök mindegyikről, de még így sem.

forrás: runforawish.com.au

Az én férjem mindeközben szuper társ. 

Minden reggel olyan habos kávét kapok (néha az ágyba, néha reggelivel együtt), amit a legtöbb kávézóban nem tudnának produkálni. Nyugodtan elmehetek fodrászhoz, ő elviszi a gyereket úszni egyedül, és ez normális neki, nem játssza el közben a hőst. Ha főzök, ott áll mellettem a konyhában, és mindenben segít, hogy hamarabb készen legyek. Vagy lefoglalja a gyereket. Éjszaka felkel, és visszaparancsolja a gyereket az ágyába. Ha észreveszi, hogy lejárt a mosógép, kitereget – pedig nagyon utál teregetni. Ha egy kemény időszak után arra vágyom, akkor megnéz velem 5-6 részt is a kedvenc sorozatomból, pedig ő nem szereti. Az első tavaszi virágszálak pedig bekerülnek a kertből a házba, kifejezetten nekem címezve. 

És mindezt zokszó, vagy extra köszönet igény nélkül. Úgy csinál, mintha mindez alap lenne. Én persze tudom, hogy ez igenis különleges, és igenis nagy szám!

Ezért sem érdekel, hogy ezen az egy napon érkezik-e a lakásba újabb növény. 

Ezért vagyok maradéktalanul boldog, és gondolom azt, hogy nem lehetnék ennél szerencsésebb asszony. Mindennap.

Persze félre ne értsetek, egyáltalán nem mondom, hogy aki ma virágot, vagy csokit vesz, az más napokon nem lehet figyelmes. Én csak azt mondtam el, hogy nekem miért jelent sokat az, és ahogy velem törődnek.