Megszerezni egy pillangót

Ma volt az első ovis szülői. 

Nem volt akkora izgalom, mint pont egy éve az első–első. 

Akkor még bölcsis.

Mostmár rutinos szülőire járó vagyok, vagymi. Elvégre ez már a harmadik volt.

Egész nyugisan zajlott volna, ha nem történik AZ ma reggel az autóban.

Egyszercsak in medias res azt mondja nekem:

• Anya, nekem majd pillangó legyen a jelem az oviban.
• Nem tudom, Szívem, hogy mi lesz a jeled, majd meglátjuk.
• De legyen pillangó légy szíves! (pontosan tudja, hogy ez a varázsszó)
• Nem tudom, mit tehetek, de majd megpróbálom. Ha lehet, akkor megoldom neked.
• Jó. Pillangó lesz a jelem. – zárta le azzal a bizalommal, amit egy 3 éves érezhet az anyja képességei iránt.

Így aztán, amikor a papír körbejárt (volna) a jelekkel, azon kaptam magam, hogy vetődöm, ugrom, lecsapok, keresem a pillangót. 

És megszereztem.

Nem tudom, hogy mikor örültem utoljára ennyire valaminek.

És azt sem, hogy saját magam miatt mikor csörtettem így előre egy darab papírért. 

Ja de, ezt tudom. SOHA. 

A magánéletben – a munkát most hagyjuk – nem vagyok az az óriási önérdek érvényesítő. Sőt néha hagyom, hogy átgázoljanak rajtam, csak azért mert én nem vagyok képest átgázolni másokon. 

De ma rájöttem, hogy nincs ez mindig így. 

Mert ha a gyerekről van szó... Akkor pillangó lesz. És eleddig ismeretlen mértékű boldogság.