Ezt szokták mondani, de bevallom, én még sosem gondoltam
bele ennek a mondásnak a valódi jelentésébe.
Most azonban úgy tűnt, jó nagy baj
van, és kiderült, hogy milyen sok a jó barát.
Nagyon sok. Nagyon jók. És én
erről mit sem tudtam.
Amikor az egész elkezdődött októberben, először még nem
mondtuk el senkinek.
Na jó, ez nem teljesen igaz. Az első beavatott, a
szívemnek legkedvesebb doktorúr az első perctől tudta. Őszintén kedvelem, s azt kívánom, bár mi is olyan klassz embert tudnánk nevelni Flórából, mint amilyet belőle neveltek a
szülei, de ezelőtt évente csak párszor találkozunk a Hungagroringen, és még 1-2
alkalommal beszéltünk telefonon. De most azonnal hívott, és minden módon, ami a
módjában állt segített.
De rajta, és a szüleimen kívül tényleg nem avattunk be senkit. A mi
titkunk maradt, mert abban reménykedtünk, hogy kiderül, mégsem igaz.
De aztán,
ahogy haladt előre az ügy, és kórházba is kellett menni, el kellett mondani a közvetlen kollégáknak és a főnököknek. Ők pedig őszinte rémülettel, majd még őszintébb együttérzéssel, és tökéletes támogatással reagáltak, ami elmondhatatlanul jól
esett.
Végül mikor már a műtét időpontja is megvolt, és látszott a
megcáfolhatatlan, akkor felhagytam a titkolózással és beavattam a barátokat. A
legközelebbiek persze azonnal ugrottak, jött a fizikai és a lelki támogatás, az azonnali csajos összeröffenés, a szokásos ebéd, de ezúttal kissé más hangulatban, a hívás egyenesen
Barcelonából, és még sorolhatnám. Aztán, ahogy terjedt a hír, sorra kaptam a távolabbi
barátoktól, ismerősöktől is a hívásokat, leveleket, üzeneteket. A lányok a
tornáról, a kollégák a Hungaroringről, az – azóta
már barátnő - első főnöknőm. Úgy éreztem, hogy mindenki nekem, és értem
drukkol. Olyan sokan várták velem a műtét végleges időpontját napról napra,
hogy végül a facebook falamon kellett beszámolnom az állásról. Olyan sms-eket
kaptam a kórházban, hogy nem is a fájdalomtól sírdogáltam, hanem a
meghatódottságtól. Olyan volt, mint egy giccses amerikai film. De velem történt,
és így sok hét távlatából merem állítani, hogy egészen csodás volt. Talán ezért
volt a műtét rövidebb, talán ezért nem kellett végül az intenzíven töltenem egy
napot, s talán ezért került ki belőlem az a dög daganat sértetlen burokban.
Nem vagyunk még a végén. Jön még pár kontroll vizsgálat, és
legjobb esetben is további sűrű kontrollok évekig. S bár a legrosszabb
ellenségemnek sem kívánom, amit az elmúlt félévben a családdal együtt átéltem,
most mégis azt érzem, hogy nyertem is ezen az egész rémálmon. Sosem gondoltam, hogy
utálnak az ismerőseim, de az a hihetetlen szeretet, és végtelen támogatás, amit
az elmúlt hetekben kaptam, egészen elképesztő, felemelő, megható. Nincsenek is
megfelelő szavak.
De egy nagyon fontos azért mégis van: KÖSZÖNÖM!
Köszönöm, hogy velem voltatok, hogy biztattatok,
érdeklődtetek, üzentetek, hogy vagytok. Tényleg. Őszintén köszönöm!
