A mai napon például nagyon meglepett, és még annál is jobban meghatott, hogy milyen sok barátomnak nem volt kit felköszöntenie, hogy milyen sokan veszítették már el az anyukájukat.
Az első gondolatom az volt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az én csodás anyukám él, és módomban áll megölelgetni. Meg is tettem.
De a második gondolatom sokkal sötétebb volt. Az jutott eszembe, hogy mennyire rettegek attól, hogy az én kislányom is átéli egyszer ezt az érzést. Az utóbbi hónapok eseményeinek tükrében talán nem csoda, hogy felmerül bennem ilyesmi, és bevallom, a távozás gondolata sok szempontból elfogadhatatlan opció számomra, de leginkább azért mert bele sem merek gondolni, hogy Flórában mit okozna az anyukája korai elvesztése.
Nem merek, és nem is nagyon akarok komolyan belegondolni, de sajnos elő- előtörnek olyan nem kívánt képek, amik mind mind ilyesmiről szólnak. Hogy kivel beszélné meg az első házibulit, az első szerelmet, az első menstruációt, az első csalódást, stb, stb. És nem gondolom, hogy ne lenne körülötte majd sok szerető ember, csak egyik sem az anyukája lenne.
Összeszorul a torkom, a gyomrom, mindenem.
És van ennek egy másik oldala is. Nemcsak azt akarom, hogy ő ne szenvedjen érzelmi hiányt semmiben, hanem mindenhol ott akarok lenni ÉN. Én akarom a reggeli öltözködési hisztiket, a kiskamaszkort, a nagy kamaszkort, és minden jót, és nehezet egyaránt.ÉN! ÉN! ÉN!
Látni akarom felnőni, és szeretnék neki támaszt nyújtani mindenben, amiben csak igényli.
Szóval ez a mai nap nekem nemcsak az én anyukám köszöntéséről és az én köszöntésemről szólt, hanem a saját anyaságom legszörnyűbb félelmeiről is. Tudom, hogy nem kéne ilyenekkel foglalkozni. Nem is akarok, de amikor olvastam a ma sok barát személyes megjegyzéseit, mégis eszembe jutott mindez.
De most megpróbálom inkább az esti lefekvés herce-hurcával elterelni a figyelmemet.
Menni fog!
