Kivel cserélnél?

11 hónapja
Szinte bárkivel cseréltem volna. A műtét előtti este volt. A frissiben felfedezett extra nagy daganattal a mellékvesémen úgy éreztem, hogy nincs nálam szerencsétlenebb ember, mindenkinek jobb nálam.

Két hete
Négyen ültünk az asztal körül. Az egyik épp fizikailag és lelkileg egy válás közepén, érzelmileg épp felépülőben, komoly küzdelemben, de már az új életét építgetve. A másikról kiderül, hogy néhány éve 11 hetes terhesen veszítette el a lelki társát egy autóbalesetben. A baba az elképesztő érzelmi sokk ellenére megmaradt, sőt tündéri kislány lett belőle, és ő most újra babát vár. A harmadik arról mesél, hogy milyen volt, amikor megszületett a kislánya, és kiderül, hogy daganat van a máján. Hogyan küzdött, ellenkezett, kezelt, és tett meg mindent azért, hogy mára egy egészséges két évest ringathasson az ölében. Én pedig - negyedikként - egy aznapi friss negatív MRI lelettel a megkönnyebbült boldogság eufóriájában.

Ma délelőtt
Hosszú sorokban állnak sorban a Blahán. Mint megtudtuk, már hajnali 5-től - 6-tól sorban állnak, hogy 11-kor, az ételosztás kezdetén mielőbb ételhez jussanak. Ott állunk a sor végén a kis csomagjainkkal, a Krisnások mögött. És a Krisnások nagyon bőkezűek. Nemcsak meleg étel  és meleg tea van, hanem tartós élelmiszer is, Mire hozzánk érnek, már sok minden van náluk, meg is lepődnek, hogy van még valami. Örülnek a pici csomagnak, látszik, hogy minden falat érték. Az első percek sokkoltak, de az igazi mélyütés az első gyerek csapat volt. Kb 5-6-an lehettek. Csillogó szemmel, vidáman jöttek, és megilletődött örömmel nyúltak a mi csomagjaink után. Az jutott eszembe, hogy mi lehetett náluk a fa alatt tegnap. Biztos, hogy nem az, ami nálunk. Ha volt egyáltalán fa. El kellett fordulnom, nem akartam sem őket zavarba hozni, sem Flórát - aki eközben lelkes"Boldog Karácsonyt!"-okkal osztogatta a csomagokat - halálra rémíteni a könnyeimmel, amelyeknek ezen a ponton megállíthatatlanul előtörtek. Tudtam, hogy muszáj gyorsan összeszedni magam. Na meg Zsolt rám is szólt. Szóval megtettem. Pár nagy levegő, szemtörölgetés, visszafordulás mosolyogva. Kicsit több, mint egy órán át osztogattunk, de nem láttam szomorú arcokat. Láttam sok olyat, ami engem elszomorított, de ők akkor, ott nem szomorkodtak, hanem örültek annak, amihez éppen hozzájutottak.

Ma este
Sok minden történt az elmúlt egy évben, és azon gondolkodom, hogy milyen hülye voltam januárban. Meg bármikor, amikor azon gondolkodtam, hogy kinek miért jobb, mint nekem. És bevallom, ez előfordult időről-időre. Az egyik csinosabb, a másik gazdagabb, a harmadik jobb feleség vagy anyuka, vagy bármi. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy nekem miért nem jó, hogy sokszor észre sem vettem, hogy mi minden miatt jó. Márpedig jó. Nagyon is. És persze voltak, vannak, és valószínűleg sajnos lesznek is hullámvölgyek, amikor nem leszek olyan boldog, mint most, de jó lenne ezt a mostani érzést valahogy konzerválni, és elővenni majd a nehéz pillanatokban. Mert most azt érzem, sőt hiszem, hogy történjen bármi, a rossz után, mindig lesz jó, hogy azokkal az emberekkel, akik körbevesznek, mindent át tudok vészelni, és hogy nagyon szerencsés vagyok.

Végülis a karácsony a szeretet ünnepe. 
Itt az alkalom elkezdeni szeretni magunkat, szeretni a saját életünket is. 

Szülői kötelesség

A poszt alapgondolata nem konkrétan Kövér László és Ákos aktuális sziporkái miatt született. Azok csak azt indukálták, hogy mostmár le is írjam mindezt. 

Nem dicsekvésképp, de viszonylag jó életünk van.

Élnek a szüleink, részt vesznek a mindennapjainkban.

Nagyon jó barátaink vannak, olyanok, akikre számíthatunk, akinek mi is számítunk.

Egészségesek vagyunk. Flóra mint a makk, mi pedig legyőztünk fejenként egy-egy rosszindulatú daganatot. Kopp-kop-kopp.

Szép házban lakunk - igaz, hogy 35 km-re Budapesttől, de akkor is: ház, kert, kutyák.

Van munkám. Zsoltnak is vannak megrendelései.

Nagyjából kijövünk a pénzünkből. Minden hónapban befizetjük mindkét hitelünket, és a hó végén még így is kerül párizsi az asztalra.
Lesz ajándék a fa alatt, sőt cipősdobozokat is csináltunk, és homeless csomagokat is készítünk, mert úgy érezzük, hogy kötelesek vagyunk adni, mivel nekünk VAN.

Tehát, ha képes lennék bezárkózni a mi kis mikrokörnyezetünkbe, azt mondanám, hogy semmi bajunk nincs.

Mégis anyukaként nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mivel tartozom a gyerekemnek.

Elsősorban szeretnék neki egy olyan életet, amiben ki tud teljesedni (nem, nem ÚGY), boldog lesz, és legfőképpen szabad.

És akkor jön a kérdés: meg tudom ezt adni neki itt Magyarországon?

Én mindig lokálpatriótának vallottam magam. Olyannak, aki sosem fog elköltözni ebből az országból, mert minden ideköt.
Csakhogy a dolgok alakulása - és nem csak az utóbbi napok eseményei, inkább az elmúlt éveké - egyre inkább elgondolkodtat.
Ha már megszültem ezt a gyereket, nem tartozom-e neki azzal, hogy nagyon gyorsan elpucolok innen, és biztosítom neki a lehetőséget egy normális életre? 

Zsolt most mellettem a kanapén épp külföldi álláshirdetéseket nézeget.
Most eljátszunk a gondolattal.
Nem tudom, hogy ez a "játék" mikor fordul komolyra.