Kivel cserélnél?

11 hónapja
Szinte bárkivel cseréltem volna. A műtét előtti este volt. A frissiben felfedezett extra nagy daganattal a mellékvesémen úgy éreztem, hogy nincs nálam szerencsétlenebb ember, mindenkinek jobb nálam.

Két hete
Négyen ültünk az asztal körül. Az egyik épp fizikailag és lelkileg egy válás közepén, érzelmileg épp felépülőben, komoly küzdelemben, de már az új életét építgetve. A másikról kiderül, hogy néhány éve 11 hetes terhesen veszítette el a lelki társát egy autóbalesetben. A baba az elképesztő érzelmi sokk ellenére megmaradt, sőt tündéri kislány lett belőle, és ő most újra babát vár. A harmadik arról mesél, hogy milyen volt, amikor megszületett a kislánya, és kiderül, hogy daganat van a máján. Hogyan küzdött, ellenkezett, kezelt, és tett meg mindent azért, hogy mára egy egészséges két évest ringathasson az ölében. Én pedig - negyedikként - egy aznapi friss negatív MRI lelettel a megkönnyebbült boldogság eufóriájában.

Ma délelőtt
Hosszú sorokban állnak sorban a Blahán. Mint megtudtuk, már hajnali 5-től - 6-tól sorban állnak, hogy 11-kor, az ételosztás kezdetén mielőbb ételhez jussanak. Ott állunk a sor végén a kis csomagjainkkal, a Krisnások mögött. És a Krisnások nagyon bőkezűek. Nemcsak meleg étel  és meleg tea van, hanem tartós élelmiszer is, Mire hozzánk érnek, már sok minden van náluk, meg is lepődnek, hogy van még valami. Örülnek a pici csomagnak, látszik, hogy minden falat érték. Az első percek sokkoltak, de az igazi mélyütés az első gyerek csapat volt. Kb 5-6-an lehettek. Csillogó szemmel, vidáman jöttek, és megilletődött örömmel nyúltak a mi csomagjaink után. Az jutott eszembe, hogy mi lehetett náluk a fa alatt tegnap. Biztos, hogy nem az, ami nálunk. Ha volt egyáltalán fa. El kellett fordulnom, nem akartam sem őket zavarba hozni, sem Flórát - aki eközben lelkes"Boldog Karácsonyt!"-okkal osztogatta a csomagokat - halálra rémíteni a könnyeimmel, amelyeknek ezen a ponton megállíthatatlanul előtörtek. Tudtam, hogy muszáj gyorsan összeszedni magam. Na meg Zsolt rám is szólt. Szóval megtettem. Pár nagy levegő, szemtörölgetés, visszafordulás mosolyogva. Kicsit több, mint egy órán át osztogattunk, de nem láttam szomorú arcokat. Láttam sok olyat, ami engem elszomorított, de ők akkor, ott nem szomorkodtak, hanem örültek annak, amihez éppen hozzájutottak.

Ma este
Sok minden történt az elmúlt egy évben, és azon gondolkodom, hogy milyen hülye voltam januárban. Meg bármikor, amikor azon gondolkodtam, hogy kinek miért jobb, mint nekem. És bevallom, ez előfordult időről-időre. Az egyik csinosabb, a másik gazdagabb, a harmadik jobb feleség vagy anyuka, vagy bármi. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy nekem miért nem jó, hogy sokszor észre sem vettem, hogy mi minden miatt jó. Márpedig jó. Nagyon is. És persze voltak, vannak, és valószínűleg sajnos lesznek is hullámvölgyek, amikor nem leszek olyan boldog, mint most, de jó lenne ezt a mostani érzést valahogy konzerválni, és elővenni majd a nehéz pillanatokban. Mert most azt érzem, sőt hiszem, hogy történjen bármi, a rossz után, mindig lesz jó, hogy azokkal az emberekkel, akik körbevesznek, mindent át tudok vészelni, és hogy nagyon szerencsés vagyok.

Végülis a karácsony a szeretet ünnepe. 
Itt az alkalom elkezdeni szeretni magunkat, szeretni a saját életünket is. 

Szülői kötelesség

A poszt alapgondolata nem konkrétan Kövér László és Ákos aktuális sziporkái miatt született. Azok csak azt indukálták, hogy mostmár le is írjam mindezt. 

Nem dicsekvésképp, de viszonylag jó életünk van.

Élnek a szüleink, részt vesznek a mindennapjainkban.

Nagyon jó barátaink vannak, olyanok, akikre számíthatunk, akinek mi is számítunk.

Egészségesek vagyunk. Flóra mint a makk, mi pedig legyőztünk fejenként egy-egy rosszindulatú daganatot. Kopp-kop-kopp.

Szép házban lakunk - igaz, hogy 35 km-re Budapesttől, de akkor is: ház, kert, kutyák.

Van munkám. Zsoltnak is vannak megrendelései.

Nagyjából kijövünk a pénzünkből. Minden hónapban befizetjük mindkét hitelünket, és a hó végén még így is kerül párizsi az asztalra.
Lesz ajándék a fa alatt, sőt cipősdobozokat is csináltunk, és homeless csomagokat is készítünk, mert úgy érezzük, hogy kötelesek vagyunk adni, mivel nekünk VAN.

Tehát, ha képes lennék bezárkózni a mi kis mikrokörnyezetünkbe, azt mondanám, hogy semmi bajunk nincs.

Mégis anyukaként nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mivel tartozom a gyerekemnek.

Elsősorban szeretnék neki egy olyan életet, amiben ki tud teljesedni (nem, nem ÚGY), boldog lesz, és legfőképpen szabad.

És akkor jön a kérdés: meg tudom ezt adni neki itt Magyarországon?

Én mindig lokálpatriótának vallottam magam. Olyannak, aki sosem fog elköltözni ebből az országból, mert minden ideköt.
Csakhogy a dolgok alakulása - és nem csak az utóbbi napok eseményei, inkább az elmúlt éveké - egyre inkább elgondolkodtat.
Ha már megszültem ezt a gyereket, nem tartozom-e neki azzal, hogy nagyon gyorsan elpucolok innen, és biztosítom neki a lehetőséget egy normális életre? 

Zsolt most mellettem a kanapén épp külföldi álláshirdetéseket nézeget.
Most eljátszunk a gondolattal.
Nem tudom, hogy ez a "játék" mikor fordul komolyra.

Így könnyű...

Ma alvás előtti mesének Csipkerózsikát választotta Flóra.
Felfigyeltem (miért csak most?) olvasás közben arra az abszolút nonszenszre, hogy elviekben Rózsi elszenderedett a 16. szülinapján, és csak az igaz szerelme csókja ébresztette fel. 

Vagyis kihagyott egy nagy csomó tapasztalatot. Mármint csalódást, meg idiótát, meg egy éjszakás kalandot, a netes szenvedést, a "vajon felhív? "és a "mikor hív már fel?" időszakokat, a "jaj miért adtam meg a számomat?" és a "remélem, nem hív fel többé" dilemmákat. Satöbbi, satöbbi.

Jobban belegondolva, nem volt valami nehéz dolga... 

forrás: fanpop.com

A világ legjobb férje is néha...

Úgy indultam el tegnap otthonról, hogy füstölt a fejem. Szinte láttam, ahogy az idegeim, mint a rugók állnak szanaszét a fejemen. Alig vártam, hogy odaérjek Eszterhez, beszálljon és elkezdhessem mondani neki:

forrás: readldealretirement.com

- Te! Nekem már annyira elegem van ebből a pálinkafőzésből. Nem hiszem el, hogy... - és dőlt belőlem a szó. Tudtam, hogy meg fog érteni, elvégre a férjeink épp együtt szemezgették a szőlőt, együtt hódoltak az egyik kedvenc hobbijuknak, minden egyebet - beleértve minket is - háttérbe szorítva.
Na, mondanom sem kell, elindult a lavina.
- Képzeld, amikor a kutyakaja...
- Igen, a kutyakaja nálunk is...
- És a konyhapulton a morzsa, meg a ragacsos foltok. Nem igaz, hogy nem látja...
- Igen, ő is.
- Ő sem.
- Azt.
- Ott.
- Mindig.

Szó szót követett, panasz, panaszt. Mire a jógára értünk már sokkal jobb volt. Kiengedtünk egy csomó gőzt.

Persze aztán beavattuk Noémit, a jógaoktatót is a témába, aki azonnal csatlakozott, és mire elkezdtünk jógázni, kijött még egy adag stressz.

Jól esett elmondani, jól esett hallani, hogy másnál is pont ezek, és pont így. Meg persze mások, és máshogy is.
Azért közben többször is megnyugtattuk egymást, hogy nekünk van a világon a legjobb férjünk...
De hát nem igaz, hogy, amit nem akar, azt nem jegyzi meg, de ami neki fontos, az azonnal el van végezve. Meg, hogy nem látja, és meg kell neki mondani.

Nem mondom, a jóga is sokat segített, de az alapos kibeszélés, a megértő fülek, és a teljes hasonulás tényleg mindent megoldott. Mire 2 órával később hazaértem, már mosolygós voltam, és csak röhörésztem a szőlő szemezgetés, és egyéb ehhez hasonló ügyek kimeríthetetlenségén.
Pontosan láttam, hogy ez a sok apróság valóban mennyire apróság, és még ha sok is, nem takarhatja el azt, ami a legfontosabb.

Elvégre a világ legjobb férje is lehet néha... 
Na jó, nem kezdem el sorolni.

Egyforma anyukák

Két dolog tölti meg a mai napon a facebook oldalamat: a menekültek (főként gyerekekről készült fotók) és a barátaim első iskolai napját töltő gyerekeinek a képe.

Azt gondolnánk, hogy két merőben eltérő téma ez, de rájöttem, hogy tulajdonképpen ugyanaz.

Szülők, akik a legeslegjobbat akarják a gyerekeiknek.

Van, aki ezt úgy tudja megtenni, hogy körbejárja az ország általános/középiskoláit, és kiválasztja a legjobbat, majd véres veríték árán bejuttatja a saját fiát/lányát. Ugyanez ovival. Talán még bölcsivel is. És azt gondoljuk róluk, hogy szuperek, mert mindent megtesznek a gyerekükért.  Sőt, én még tanácsot is kérek majd tőlük, amikor eljön Flóra iskolaválasztásának témája.

És van, akinek nem adatik meg, hogy óvodát, iskolát válasszon, de még az sem, hogy nyugodtan kiengedje a gyerekét az utcára. Van, aki, anyaként úgy teheti a legtöbbet a gyerekéért, ha mindent hátrahagyva elindul az ismeretlenbe.

És bízik abban, hogy egy szebb jövőbe gyalogol.
Hiszek is benne, hogy sokuknak be is fog jönni, ahogy az '56-os magyarok közül olyan soknak bejött Amerika. Meg, ahogy a sok ismerősömnek bejön most épp Anglia. És Spanyolország. És sorolhatnám még hosszan. Sajnos.
Látom magam előtt sokuk életét pár évvel később, amikor már letelepedtek egy normális demokratikus országban, beilleszkedtek, a szülők munkát vállaltak, a gyerekek iskolába járnak, és boldogok.

Nem akarom megnyitni a menekült kérdést ebben a blogban, mert biztosan vannak jogos és teljesen eszement érvek és ellenérvek mindkét oldalon. Gyűlölöm az általánosításokat, és amikor úgy beszélnek, hogy "a migránsok így" meg "a migránsok úgy", akkor csak a végtelen ostobaságot  látom és hallom ki a szavaikból. Biztosan van köztük terrorista alapanyag, és jó eséllyel jövőbeni orvosok is, mint ahogy vannak kedves zsidók, bunkó zsidók, dolgos romák, lusta romák, okos fehérek, ostoba fehérek, szolid melegek, harsány melegek. Magam is az egyik ilyen csapatba tartozom és ismerek is sokat az összes többiből. 

De nem ez a lényeg!

Bevallom, én anyukaként rettenetesen tisztelem azokat a nőket, akik képesek voltak felkerekedni, és elindulni a világba azért, hogy boldogabb jövőt biztosítsanak a gyerekeiknek. 

Pont mint az iskolaválasztó anyukák.

Ebben igenis egyformák vagyunk. 

Áldott magány

Szombat délelőtt.

Flóra még a nagyszülős nyaraláson, csak holnap jön haza.
Apa elment a gazdaboltba plázázni. Azt mondta 10 perc, vagyis minimum fél óra.
Én pedig azon kapom magam, hogy teljesen egyedül vagyok a házban. Épp semmi sürgető házimunka nem vár. Persze lenne mit csinálni (de mikor nincs), csak épp semmi halaszthatatlan.
Hirtelen elönt a teljes magány érzése.

És bevallom, ez boldogság. Valami furcsa szabadság.

forrás: dailyhappyquotes.com

Vigyorgok, és ledobom magam az izgalmas krimimmel (Lány a vonaton - igen, tényleg olyan jó, mint amennyire hypolják).
Mindeközben egy nagyon rövid pillanatra azért elgondolkodtam, hogy szabad-e nekem ennyire örülnöm annak, hogy egyedül vagyok. De nem hagytam, hogy holmi ébredező lelkiismeret elrontsa azt a pár percet, ami megadatott.
Imádom a családomat, az én férjem a legeslegjobb a világon, az én lányom a legszebb és legokosabb, ráadásul korához képest elég szófogadó is, de...

De ez a fél óra, amit egyedül töltöttem a teljesen csendes házban - ez csodás volt.

Bevallom.

Kövezzetek meg.

Anyák napja margójára

Érdekes dolog ez a közösségi médiásdi. Lehet sok mindenért hibáztatni, de tény, hogy sok olyan dolgot tudok meg a barátaimról, ismerőseimről, amit valószínűleg másképp egyáltalán nem tudnék meg.

A mai napon például nagyon meglepett, és még annál is jobban meghatott, hogy milyen sok barátomnak nem volt kit felköszöntenie, hogy milyen sokan veszítették már el az anyukájukat.

Az első gondolatom az volt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy az én csodás anyukám él, és módomban áll megölelgetni. Meg is tettem.

De a második gondolatom sokkal sötétebb volt. Az jutott eszembe, hogy mennyire rettegek attól, hogy az én kislányom is átéli egyszer ezt az érzést. Az utóbbi hónapok eseményeinek tükrében talán nem csoda, hogy felmerül bennem ilyesmi, és bevallom, a távozás gondolata sok szempontból elfogadhatatlan opció számomra, de leginkább azért mert bele sem merek gondolni, hogy Flórában mit okozna az anyukája korai elvesztése.

Nem merek, és nem is nagyon akarok komolyan belegondolni, de sajnos elő- előtörnek olyan nem kívánt képek, amik mind mind ilyesmiről szólnak. Hogy kivel beszélné meg az első házibulit, az első szerelmet, az első menstruációt, az első csalódást, stb, stb. És nem gondolom, hogy ne lenne körülötte majd sok szerető ember, csak egyik sem az anyukája lenne.

Összeszorul a torkom, a gyomrom, mindenem.

És van ennek egy másik oldala is. Nemcsak azt akarom, hogy ő ne szenvedjen érzelmi hiányt semmiben, hanem mindenhol ott akarok lenni ÉN. Én akarom a reggeli öltözködési hisztiket, a kiskamaszkort, a nagy kamaszkort, és minden jót, és nehezet egyaránt.
ÉN! ÉN! ÉN!
Látni akarom felnőni, és szeretnék neki támaszt nyújtani mindenben, amiben csak igényli.

Szóval ez a mai nap nekem nemcsak az én anyukám köszöntéséről és az én köszöntésemről szólt, hanem a saját anyaságom legszörnyűbb félelmeiről is. Tudom, hogy nem kéne ilyenekkel foglalkozni. Nem is akarok, de amikor olvastam a ma sok barát személyes megjegyzéseit, mégis eszembe jutott mindez.
De most megpróbálom inkább az esti lefekvés herce-hurcával elterelni a figyelmemet.
Menni fog!

Önbizalom, gyere haza!

- Anya, olyan szép a… - mielőtt befejezné a mondatot, elgondolkodva nézi a nadrágomat, majd feljebb a pólómat. Láthatóan komoly dilemma, hogy melyiket is dicsérje meg. Végül a szemembe néz, elmosolyodik, láthatóan megvan a döntés, és ki is böki: 

- Anya, olyan szép vagy! – s ezt olyan őszintén, ahogyan egyetlen másik bók sem tud szólni.

Elönti a szívemet a melegség. Az a fajta, ami egy pillanat alatt mindent beborít, és amit semmi más nem idéz elő. 

Akkor, ott, egyetlen rövid pillanatra el is hiszem. Tényleg! Szépnek, tökéletesnek érzem magam. Talán mert erre a kis időre az ő szemével látom magam. És az sokkal kedvezőbb képet mutat, mint a sajátom.

A saját „szemem” ugyanis nem túl engedékeny hozzám. Mondhatni gyilkos módon szigorú. A legkisebb hibát is leltárba veszi, és minden pillanatban tudatosítja is.

Itt vastag, ott foltos, itt löttyedt, ott zsíros, és sorolhatnám a legjellemzőbb gondolataimat reggelig.

A legdurvább az egészben az, hogy néha visszanézek korábbi képeket, és bár tudom, hogy akkor épp mennyire nem voltam megelégedve magammal, most mégis azt látom, hogy nem tökéletes ugyan, de egészen elfogadható. Vagyis némi távolságból én is tudom magam csinosnak – ha nem is szépnek – látni. De az „itt és most”-ban ez egyáltalán nem megy. Csakis a hibákat látom, és olyan képet festek magam elé, mint ideális, amit szinte lehetetlen lenne elérnem.

Sajnos ez az egész bennem, belül van. Mert most egyáltalán nem a média által sugallt normák helytelenségéről van szó. Nem akarok senki mást hibáztatni, mert alapvetően nem is erről van szó. Pontosan tudom, hogy nem kell olyan tökéletesnek lenni, hogy közel 40 évesen egy gyerek után nem kellene elvárni magamtól olyasmit, amit ráadásul 20 évesen sem tudtam – pestiesen szólva – hozni. Tudom mindezt az agyammal, de a lelkem mégis örökösen elégedetlen. Vagyis az egész leginkább az én hibám. 

Kezdem megérteni, hogy elsősorban nem a külsőmet kell megváltoztatnom, hanem belül kellene komoly rendet vágni. És bár nincs meg MÉG a megoldásom, sőt az út rendkívül hosszú és még annál is rögösebb, azt már belátom, hogy erről az egészről én tehetek, és így a megoldás is az én kezemben van.

Elmondhatatlanul szeretném kipróbálni, hogy milyen lehet feltétel nélkül elfogadni magam. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak az életem lenne könnyebb, de a kisugárzásomhoz is olyan sokat adna hozzá, hogy a környezetem is másnak, jobbnak látna. Persze nem olyan tökéletesnek, mint az én tüneményes lányom, de azt nem is várom. Mert belőle csak egy van. És ő olyan különleges, és csodás, hogy már csak ezért is megéri az egész. Hiszen, ha én megtanulom szeretni magam, akkor neki is példát mutathatok, őt is megtaníthatom erre a nagyon fontos tudományra, és talán az ő élete már sokkal könnyebb lesz. Legalább ebből a szempontból.

Bajban ismerszik meg a jó barát

Ezt szokták mondani, de bevallom, én még sosem gondoltam bele ennek a mondásnak a valódi jelentésébe. 

Most azonban úgy tűnt, jó nagy baj van, és kiderült, hogy milyen sok a jó barát. 

Nagyon sok. Nagyon jók. És én erről mit sem tudtam.

Amikor az egész elkezdődött októberben, először még nem mondtuk el senkinek. 

Na jó, ez nem teljesen igaz. Az első beavatott, a szívemnek legkedvesebb doktorúr az első perctől tudta. Őszintén kedvelem, s azt kívánom, bár mi is olyan klassz embert tudnánk nevelni Flórából, mint amilyet belőle neveltek a szülei, de ezelőtt évente csak párszor találkozunk a Hungagroringen, és még 1-2 alkalommal beszéltünk telefonon. De most azonnal hívott, és minden módon, ami a módjában állt segített. 

De rajta, és a szüleimen kívül tényleg nem avattunk be senkit. A mi titkunk maradt, mert abban reménykedtünk, hogy kiderül, mégsem igaz. 

De aztán, ahogy haladt előre az ügy, és kórházba is kellett menni, el kellett mondani a közvetlen kollégáknak és a főnököknek. Ők pedig őszinte rémülettel, majd még őszintébb együttérzéssel, és tökéletes támogatással reagáltak, ami elmondhatatlanul jól esett.

Végül mikor már a műtét időpontja is megvolt, és látszott a megcáfolhatatlan, akkor felhagytam a titkolózással és beavattam a barátokat. A legközelebbiek persze azonnal ugrottak, jött a fizikai és a lelki támogatás, az azonnali csajos összeröffenés, a szokásos ebéd, de ezúttal kissé más hangulatban, a hívás egyenesen Barcelonából, és még sorolhatnám. Aztán, ahogy terjedt a hír, sorra kaptam a távolabbi barátoktól, ismerősöktől is a hívásokat, leveleket, üzeneteket. A lányok a tornáról, a kollégák a Hungaroringről, az – azóta már barátnő - első főnöknőm. Úgy éreztem, hogy mindenki nekem, és értem drukkol. Olyan sokan várták velem a műtét végleges időpontját napról napra, hogy végül a facebook falamon kellett beszámolnom az állásról. Olyan sms-eket kaptam a kórházban, hogy nem is a fájdalomtól sírdogáltam, hanem a meghatódottságtól. Olyan volt, mint egy giccses amerikai film. De velem történt, és így sok hét távlatából merem állítani, hogy egészen csodás volt. Talán ezért volt a műtét rövidebb, talán ezért nem kellett végül az intenzíven töltenem egy napot, s talán ezért került ki belőlem az a dög daganat sértetlen burokban.

Nem vagyunk még a végén. Jön még pár kontroll vizsgálat, és legjobb esetben is további sűrű kontrollok évekig. S bár a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, amit az elmúlt félévben a családdal együtt átéltem, most mégis azt érzem, hogy nyertem is ezen az egész rémálmon. Sosem gondoltam, hogy utálnak az ismerőseim, de az a hihetetlen szeretet, és végtelen támogatás, amit az elmúlt hetekben kaptam, egészen elképesztő, felemelő, megható. Nincsenek is megfelelő szavak.

De egy nagyon fontos azért mégis van: KÖSZÖNÖM!  

Köszönöm, hogy velem voltatok, hogy biztattatok, érdeklődtetek, üzentetek, hogy vagytok. Tényleg. Őszintén köszönöm!