Úgy indultam el tegnap otthonról, hogy füstölt a fejem. Szinte láttam, ahogy az idegeim, mint a rugók állnak szanaszét a fejemen. Alig vártam, hogy odaérjek Eszterhez, beszálljon és elkezdhessem mondani neki:
 |
| forrás: readldealretirement.com |
- Te! Nekem már annyira elegem van ebből a pálinkafőzésből. Nem hiszem el, hogy... - és dőlt belőlem a szó. Tudtam, hogy meg fog érteni, elvégre a férjeink épp együtt szemezgették a szőlőt, együtt hódoltak az egyik kedvenc hobbijuknak, minden egyebet - beleértve minket is - háttérbe szorítva.
Na, mondanom sem kell, elindult a lavina.
- Képzeld, amikor a kutyakaja...
- Igen, a kutyakaja nálunk is...
- És a konyhapulton a morzsa, meg a ragacsos foltok. Nem igaz, hogy nem látja...
- Igen, ő is.
- Ő sem.
- Azt.
- Ott.
- Mindig.
Szó szót követett, panasz, panaszt. Mire a jógára értünk már sokkal jobb volt. Kiengedtünk egy csomó gőzt.
Persze aztán beavattuk Noémit, a jógaoktatót is a témába, aki azonnal csatlakozott, és mire elkezdtünk jógázni, kijött még egy adag stressz.
Jól esett elmondani, jól esett hallani, hogy másnál is pont ezek, és pont így. Meg persze mások, és máshogy is.
Azért közben többször is megnyugtattuk egymást, hogy nekünk van a világon a legjobb férjünk...
De hát nem igaz, hogy, amit nem akar, azt nem jegyzi meg, de ami neki fontos, az azonnal el van végezve. Meg, hogy nem látja, és meg kell neki mondani.
Nem mondom, a jóga is sokat segített, de az alapos kibeszélés, a megértő fülek, és a teljes hasonulás tényleg mindent megoldott. Mire 2 órával később hazaértem, már mosolygós voltam, és csak röhörésztem a szőlő szemezgetés, és egyéb ehhez hasonló ügyek kimeríthetetlenségén.
Pontosan láttam, hogy ez a sok apróság valóban mennyire apróság, és még ha sok is, nem takarhatja el azt, ami a legfontosabb.
Elvégre a világ legjobb férje is lehet néha...
Na jó, nem kezdem el sorolni.
