Hurrá, megműtenek!
Tudom, furán hangzik, és sokan - akiket nem kínzok az
egészségi állapotom napról napra alakulásával - nem is tudják, hogy ez milyen
jó hír. Jó hír, mert esélyem van egy nagyot lépni előre a teljes gyógyulás útján.
Persze nem örülök a kórháznak, meg az újabb nagy vágásnak, meg úgy az egésznek,
de mindez eltörpül a gyógyulás lehetősége mellett.
Ezzel az optimizmussal vágtam neki az előzetes
vizsgálatoknak is, mindent derűsen, mosolyogva csináltam, és az egészségügyi
rendszerünk ezúttal vissza is mosolygott rám. Minden olyan flottul ment, hogy
magam sem hiszem el.
Egyetlen dolog volt csak, ami gondot okozott, mégpedig a vér
ügye. Azt mondták, kérjek vért az ismerősöktől, mert kellhet, és mert nincs
elég.
De én nem szeretek kérni. Semmit.
Majdnem egy hétig húztam, amíg kitettem a facebookra a
felhívást, hogy akinek van kedve, ideje és persze lehetősége, az ugyan adjon
már irányítottan nekem, a nevemre vért.
És ekkor valami egészen bámulatos dolog történt. Elkezdtek
dőlni (talán az ömleni lenne a stílszerű) felajánlások. Olyan sokan jelentkeztetek,
hogy nem győztem kapkodni a fejem. Barátok,
csapatosan.
A szemem előtt szerveződik a
csoportos véradás. Távoli rokonok, akikkel nem beszéltem sok sok hónapja. Régi
kollégák, az előző főnököm, mostani kollégák. Régi ügyfelem, meg a fia. Az óvó
nénink, illetve a lánya. Ismerősök, ismerősök ismerősei, számomra ismeretlenek.
Elmondhatatlan.
És bevallom, sírtam.
Sokat.
Mert minden újabb ajánlat annyira megmelengette a szívemet,
hogy azt el sem tudom nektek mondani. Amikor a világ legklasszabb recepciósa
(nem emiatt, hanem amúgy is az) azzal fogad reggel, hogy ő ma reggel volt vért
adni… Na, olyankor nagyon nehéz nem bőgni.
És mára elindult a felajánlások beváltása is. Sorra kapom az
üzeneteket, hogy ma volt, holnap megy, épp most van ott. Egyszer csak rám ír a
Zsuzsi - akivel nem is beszéltem évek óta -, hogy épp ott van a vérellátóban, és
két számára vadidegen lány is ott van, és épp nekem ad vért…
Megint bőgök.
Mint a záporeső.
Persze ezek a meghatottság könnyei, mert így válik vízzé,
sós könnyekké a vér.
A ti véretek, az én könnyeim – amik most írás közben is
fojtogatnak.
Nem lehetek eléggé hálás, hogy ilyen emberek vesznek körbe.
Már csak ezért is biztosan meg fogok gyógyulni!!!
