Távolság

6 nap sok idő? Ez nagyon relatív. Fel tudnék sorolni számos dolgot, amire a 6 nap rettenetesen kevés. Flóra nélkül eltölteni viszont éppenséggel rettenetesen sok.
Tegnap este visszatértünk Bakuból. 5 nap volt. Flórát pedig 6 napig nem láttam. Ez volt eddig a leghosszabb külön töltött időnk. Hosszú. Hosszú. Nagyon hosszú.

Múlt szerdán elmentem érte a bölcsibe, és elvittem anyumékhoz, mert aznap már ott aludt. Amikor megérkeztünk az imádott nagyszülőkhöz - ahol máskor úgy marad ott, hogy szinte elköszönni sem tudunk tőle, mert nem érdekli, hogy elmegyünk - már csimpaszkodott belém, nem akart elengedni, és kb. egy órára, komoly figyelemelterelésre, és játékra volt szükség ahhoz, hogy nyugodtan el tudjak jönni. Érezte! - mondtuk. Vagy azt, hogy most nem lát pár napig, vagy talán csak a bennem lévő feszültséget. Mert az volt, méghozzá elképesztő mennyiségben.

Nem vagyok egy ráparázós típus, sőt laza anyának tartom magam, de ez a túra nagyon próbára tett. Hetek óta rettegek miatta. Az első pár hétben az volt a módszerem, hogy igyekeztem nem tudomást venni róla. De aztán egyszercsak már muszáj volt. Le kellett szervezni a nagyszülőket, hogy milyen megosztásban vigyáznak Flórára és etetik a kutyákat. Ez viszonylag könnyen ment, de innentől nem volt visszaút, lélekben non stop a számszélét harapdáltam izgalmamban.
Mindenki azzal nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Flóra nagyon jól fogja érezni magát.
Naná, hogy jól fogja! Ki kételkedett ebben? Pontosan tudtam, hogy arany élete lesz, minden kívánságát lesni fogják és a tenyerükön hordozzák a nagyszülők. De én nem leszek ott.

Pontosabban Ő NEM LESZ OTT, AHOL ÉN.

Egyáltalán nem miatta aggódtam, hanem saját magam miatt. Végig az volt a bajom, hogy én hogyan fogom kibírni nélküle.

Emiatt sírdogáltam a kocsiban hazafelé múlt szerdán, amikor még el sem hagytuk a várost. Emiatt nyeltem a könnyeimet csütörtökön a repülőn, amikor megláttam egy kisbabát, és vasárnap a pálya mellett, amikor másik pici gyereket láttam a szüleivel.

Nem én hiányoztam, hanem ő nekem, és amikor ma a bölcsibe érve végre a nyakam köré fonta a pici karjait, és szorított, szorított, csak akkor enyhült ez a rettenetes feszültség.

Vaúúúúúúúú

Egyszer egy volt-kolléganőm azt mondta nekem: "Ha kutyád lesz, utána másfél év, és gyereked is lesz."

Igaza lett! Így történt, hogy Flóra egy olyan családba érkezett,. ahol volt már két "gyerek". A fiúk (Chili és Marcipán) 2 évesek múltak, amikor hazahoztuk Flórát a kórházból. Azonnal megkezdődött a barátkozás, megszaglászták a hordozóban a 3 napos "hugit", és azonnali szerelem lett belőle. A kapcsolat töretlenül boldog azóta is. A fiúk némi iránymutatás után simán fogadták, hogy az új jövevény föléjük került a falkában, és imádattal kísérgetik mindenhová.
Az egyetlen vitaforrás Chili (a rottweiler ) féktelen imádata, ami néha már-már terhes Flórának.

A rokonságból és az ismerettségi körből számtalan olyan - elsősorban kutyátlanoktól származó - értetlenkedést hallunk, hogy nem értik, hogyan engedhetjük ilyen közel egymáshoz a gyereket és a kutyát.

Magabiztosan, bár néhány egyszerű szabály betartásával. Pl.: nem hagyjuk őket egyedül a kertben soha. Mert nem bízunk a kuty  gyerekben. A kutya nem viselkedik kiszámíthatatlanul, de egy pici gyereknél ez előfordulhat. Ha ott vagyunk, márpedig ahogy mondtam, mindig ott vagyunk, akkor nem igen lehet baj. Például amikor nyáron Flórát a kertben csiklandoztam, és ő hangosan sikoltozott, Chili odajött - megvédeni. Tőlem. Ezért, és még számtalan okból biztosan tudom, hogy sosem bántanák.

Én azt gondolom, hogy a barátság ilyen feltétlen formáját nem szabad megvonni egy gyerektől sem.
És a  gyerek és a kutya egyáltalán nem egymást kizáró, sokkal inkább megerősítő dolgok.

S végül egy jó alátámasztás a témához egy friss ultra cukiság Amerikából (kattintsatok a képre a forráshoz további cuki képekért):