Szuperapu

Nem élünk ugyan matriarchális társadalomban, mi nők mégis előnyösen meg vagyunk különböztetve - bizonyos szempontból.

(Na jó, ez nem igaz, ha a fizetésekről van szó, inkább csak az ünnepek témájában. Én azt mondom, kapjunk ugyanannyi fizetést és ünnepeljük meg a pasikat is. De a pénz részéről talán majd egy másik bejegyzésben.)

Szóval van a nőnap és olyankor azt mondjuk, hogy „minden másik nap férfi nap”. Meg van az anyák napja, ami nagy csinnadratta, míg az apák napját szinte egyáltalán nem is jegyezzük. Biztosan megvan a társadalmi és egyéb oka annak, hogy mindez miért alakult így, én ezt most nem szeretném kutatni. Sokkal inkább azt mondom, hogy sokat változott a világ és manapság már nagyon sok férfi és apa érdemel ünneplést ugyanúgy, mint mi nők/anyák. 

Nálunk például nincs mindennap férfinap, sokkal inkább érzem mindennap, hogy csapat vagyunk. Hogy sokkal kevésbé boldog és sokkal nehezebb lenne az életünk nélküle.

Ezért azt mondom, hogy az apák napját igenis ünnepelni kell.

Mert Zsolt csodás apuka, és igenis jár neki a köszönet és jár neki egy ilyen kiemelt nap.

Hogy miért mondom, hogy csodás? Nagyon hosszan tudnám sorolni és attól tartok, hogy nem lennék nála népszerű a sok dicsérettel, ezért most csak annyit mondok: Flóra rettenetesen szerencsés, hogy ilyen apukája van és én teszek róla, hogy a mi családunkban június harmadik vasárnapja méltóképpen megünnepeltessék.

 

És ezt most kezdjük…azaz holnap...

Azt mondom tehát, hogy csatlakozzon hozzám, aki egyetért, mert biztosan van még pár „SZUPERAPU”, aki ünneplést érdemel!

Mégis mi történik itt?

Egy kedves barátnőmmel beszéltem ma, aki épp kézműves vállalkozást készül indítani. Régen a reklámszakmában dolgozott ő is, de elege lett és úgy is alakult az élete, hogy pillanatnyilag ez kifejezetten jó ötletnek tűnik. Ráadásul csodás dolgokat is csinálnak a pasijával (Rekredenc néven nézzétek meg a facebookon.). 

Egy másik jó barátnőm szintén otthagyta a szakmát és jógatanárnak állt. 

Egy harmadik ismerősömről hallom, hogy kézműves csokikat készít és talán nemsokára ő is kilép a reklámok csodás világából.

Másról tudom, hogy komolyan tervez saját kis boltot nyitni. 

Zsolt egyik volt kolléganője azért lépett ki, hogy gasztro vonalon folytassa az életét. 

A másik volt kolléganője lovasterápiával kezdett foglalkozni a médiatervezés helyett.

Itt egy hónapja még csak egy beton gyűrű állt.

No és persze itt van az én csodás férjem is, aki nem dolgozik 4 hónapja, végre nem feszült és ideges, ellenben olyan csodás dolgokat készít - elsősorban - fából, hogy nem győzöm csodálni és néha komolyan azt gondolom, hogy ebből kéne megélni. 

Mindez az elmúlt egy év termése, és nem kutattam, csak leírtam, ami véletlenül a fülembe és nagy hirtelen az eszembe jutott. Fogadok, hogy ha konkrétan körbekérdeznék, akkor még ennél jóval hosszabb is lenne a pályaelhagyók listája.

Ez nagyon ijesztő. Az elmúlt években amúgy is nagyon látszik, hogy a marketing (és kommunikációs) szakma milyen drámai mértékben hígul: rengeteg helyen cserélik le a tapasztalt, okos, ám értelemszerűen drága munkaerőt olcsóbbra, tapasztalatlanabbra, döntésképtelenre és sajnos nem önkritikusra. 

És gondolom, ez nemcsak a mi szakmánkban történik meg. 

Ha ez így megy tovább, pár éven belül magasabb lesz az IQ szint a Budapest környéki műhelyekben, mint a budapesti tárgyalókban. Mondom: nagyon ijesztő!

Libabőr és könnyek

Tavaly nyáron épp a 6-7. hónapban jártam, amikor idelátogatott a túraautó világbajnokság (WTCC). Már viszonylag nagy volt a hasam, de fitt voltam (biztos a sok torna miatt), úgyhogy jelentkeztem és be is osztottak. Olyannyira, hogy volt szerencsém Zengőékhez kerülni, azaz Michelisz Norbi autója mellett álldogáltam a fél hétvégén, így akkor is, amikor egy egész lelátónyi ember egyszerre skandált és felállva drukkolt, amíg a csapat a szakadó esőben szerelte az autót. Aztán készen lett, és Norbi kihajtott, miközben elképesztően sok ember egyszerre teli torokból dicsérte a szerelőket: „Szép volt fiúk!” Bevallom, nagyon küzdöttem a könnyeimmel. Az egészet a hormonokra fogtam – egészen addig, amíg ki nem derült, hogy pár komoly férfi sportbíró kolléga ugyanúgy küzdött.

Akkor azt gondoltam, hogy ennél meghatóbb pillanat itt a Hungaroringen nem is érhet.

És akkor idén újra eljött a WTCC, én pedig immár anyukaként (ezúttal is köszönet a nagyszülőknek, akik 3 napig helytálltak és nemcsak a gyereket látták el, de minket is meleg vacsival vártak minden este) újra kint lehettem. Ezúttal a Chevikhez kerültem, vagyis - a szlovák futam miatt - Müller, az ellenség közelébe. Az első futam nem is hozott semmi extrát: Norbit már megint lökdösték, a Chevik utolérhetetlenek voltak. Vagyis semmi jó. Aztán jött a második futam, és mire a rajt után felnéztem – mert amíg rajtolnak, szigorúan azt az autót nézzük, amelyik mellé be vagyunk osztva – Norbi már az első helyen autózott. Pedig az ötödikről rajtolt! Egyszerre hördültünk fel „Te jó ég! Mit csinált ez a fiú?”. Még szerencse, hogy vannak kivetítők és ismétlik a rajtot. Ez eddig szép volt, de féltünk, hogy nem lesz megtartható az előny. Aztán fogytak a körök és minden alkalommal, amikor Norbi ráfordult a célegyenesre, ordított a tömeg és olyan volt, mintha a szeretet és a lelkesedés is tolná a BMW-t. Elképesztő érzés volt. Végül, amikor Norbi elsőként haladt át a célvonalon, megértettem, hogy mit jelent a kifejezés „tombol a tömeg”. Nem lehetett könnyek nélkül kibírni. De lassan egy éve könnyezek, ha kell, ha nem, így mostmár nem érdekelt, hogy ciki-e. Ráadásul, ahogy mentünk előre a díjkiosztóra, láttam, hogy bizony jó sokan törölgetik még a szemüket.

Olyan jó volt átélni ezt, jó volt magyarnak lenni, és jó volt erre büszkének lenni, és jó volt, hogy egyszerre ilyen sokan éreztük ezt.

Aki pedig nem látta még a futamot, annak sok szeretettel ajánlom, iszonyatos élmény, pedig a hangulatnak még 10%-a sem jön át…

http://www.youtube.com/watch?v=MNOyMs4xDoE

Találékonyság

Több mint egy napja nincs tévénk, pontosabban tévénk van, csak adás nincs benne, ugyanis a szolgáltató átállás miatt odalettek a csatornák. Na jó ez sem igaz így, ugyanis valami furcsa véletlen folytán van film múzeum és sport1, sportm. Rendkívüli választék! 

Aki most arra számít, hogy a következő bekezdésekben ahogy mostanában divatos, azt taglalom, hogy milyen jó az élet tévé nélkül, mert figyelünk egymásra, és olvasunk, és madárcsicsergést hallgatunk, azt ki kell ábrándítanom. Mi nagy tévénézők vagyunk, mindketten nagyon szeretjük, és nem tartjuk feleslegesen eltöltött időnek. Emellett igenis találunk időt az egymásra odafigyelésre, az olvasására, és a madárcsicsergésre is. Valahogy úgy van, hogy mindennek megvan a maga helye az életünkben. Sokat beszélgetünk, nyáron az ébren töltött óráink kb. 90%-át a kertben töltjük, de amikor tévézni akarunk, akkor tévézünk. Felesleges önostorozás nélkül. Úgyhogy ez nem egy zen-szabadidő bejegyzés lesz. 

Amiről azonban elgondolkodtam, az az, hogy milyen találékony az ember, ha rá van szorulva. Az első gondolatom az volt tegnap, amikor feladtam a reményt, hogy estére előkerülnek a hűtlen csatornák, hogy lemaradok az Éden Hotel történéseiről. De aztán egyből eszembe jutott, hogy nincs is semmi baj, mert a neten másnap megtekinthető minden műsor (a hogyvolt-ról már nem is beszélve!). A következő gondolatom a kedd esti sorozataim, azaz a Mentalista és a Grace klinika volt. Na de azokat is meg lehet nézni online – sőt, ott angolul, tehát talán még jobb. Vagyis nincs is semmi baj. A híradó sem érdekes, mert informálódni amúgy is inkább a netről szoktunk. De hogy itt ne érjen véget a sor, és ne csak egy fajta – a programok felőli – megközelítést alkalmazzunk, megnéztük (értsd: Zsolt megnézte), hogy mely csatornák elérhetők online is. Így aztán m1, m2, duna, hírtv, atv még így is nézhető. Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, kedves szintén tévékedvelő barátaim, hogy amíg net van, nem vagyunk tévé nélkül sem. 

No és itt jön a fordulat: ma délelőtt az átállás okán – és reméljük, csak emiatt –a netünk is odalett. Szerencsére csak pár órára…

heart to heart

Felhívom kedves olvasóim figyelmét, hogy a nyugalom megzavarására alkalmasan szentimentális bejegyzés következik!

Nem is tudom, hányszor hallottam különböző dalokban ezt a kifejezést ’heart to heart’ – Jason Donovan például biztos elénekelte párszor – anélkül, hogy belegondoltam volna, hogy ennek van konkrét jelentése. Aztán egyszer csak megtörtént az is, hogy nemcsak megértettem, mit jelent, de meg is éreztem ezt.

Egyik nap Luluka nagyon nyűgös volt és fáradt – leginkább azért volt nyűgös, mert fáradt volt és valamiért nem tudott elaludni. A problémát orvosolandó beültem vele a hintaszékbe, a mellemre fektettem és ringattam. Nem csináltam ilyet vele kb. 4-5 hónapja, azaz még egészen pici, pár hetes kora óta. 

Őnagysága elég jó alvó (koppkoppkopp) és mivel éjszaka példásan teljesít, nappal nem szoktuk alvással kínozni, ha elálmosodik, letesszük, így nem is nagyon kell altatgatni, pár perc alatt elalszik. 

Mondom: általában. De ezen a napon nem ment, így visszanyúltam ehhez az újszülött módszerhez.

Miközben ott feküdt a mellkasomon és a sírásból nyüszi, majd a nyüsziből halk morgás, a halk morgásból pedig egyenletes szuszogás lett, egyszer csak megtörtént. Olyan volt, mintha egy láthatatlan csatorna keletkezett volna kettőnk szíve között – tényleg, szinte éreztem a jelenlétét – és ezen keresztül rengeteg szeretet és energia kezdett áramolni. Elképesztően jó érzés volt. Egy érzelmi cunami, olyasmi, hogy nagyon kell mosolyogni, de közben majdnem elbőgöd magad. (Jaj, mikor higgadnak le már a hormonjaim?) Egyike a sok ezer „már ezért is megéri az egész” pillanatnak, de valahogy mégis különleges. Nem tudtam, és nem is figyelmeztetett senki, hogy ilyen csoda van. 

Na jó, lehet hogy figyelmeztettek, csak olyankor ezt túlzásnak és szentimentális hülyeségnek gondoltam…

Nem mondom, hogy megváltozott a világ (pedig egy picit mégis), de mostantól biztosan másképp reagálok majd, ha ezt a kifejezést hallom egy dalban.

Feledik

Szent meggyőződésem, hogy Luluka tegnap született. Csakhogy ez a "tegnap" éppen tegnap volt fél éve. 

Mindig azt vallottam, hogy egy új munkahelyen, egy új pozícióba tökéletesen beilleszkedni, a rutinokat megteremteni kb. hat hónapba kerül. Hát úgy tűnik, ez a szülő szakmában is pont így van. Ha belegondolok, milyen rengeteg dolog történt és változott ez alatt az idő alatt…

Hogy az első éjszaka rémségei után a szuper védőnőnk milyen sokat segített, és utána hogyan lettek egyre jobbak és könnyebben kezelhetőek az éjszakák.

Hogy micsoda bizonytalanság volt minden etetés eleinte, és milyen pofonegyszerűnek tűnik manapság. (Mert ma már a kanál az új kihívás. )

Hogy mekkora feladat volt eleinte a tisztába tevés. És hogy ez a szilárdabb kaja bevezetésével megint micsoda „kaland” lett.

Hogy az első kb. két hétben a fürdetés micsoda ordítással járt, míg manapság micsoda örömforrás.

Hogy a fej emelgetésből hogy jutottunk odáig, hogy ma már az ölünkben állásba húzza magát.

Hogy a mindenért ugyanúgy ordításból hogyan lett kb. 12 féle, egymástól jól megkülönböztethető hang: alap nyüszi, vegyél-fel nyüszi, unatkozó morgás, éhes ordítás (mert attól készül ki a legjobban), álmos sírdogálás, stb, stb.

Összességében azt biztosan elmondhatom, hogy ez alatt a hat hónap alatt egy teljesen átláthatatlannak tűnő káoszból kialakultak a nagyon kellemes, élvezetes mindennapok. Bevallom, eleinte voltak kétségeim, hogy ez valaha is összeáll és rend lesz bennem, körülöttem. Ma pedig szinte már nem is értem, mi volt olyan borzasztóan ijesztő eleinte.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban – sőt! – az is megerősödött bennem ebben a hat hónapban, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ilyen férjem van. Ő olyan lelki és fizikai segítséget jelent, ami rettenetesen ritka és különleges, és aki nélkül ez a félév biztosan nem zajlott volna ilyen könnyen és élvezetesen.  És aki ugyanakkor nagyon utálja, hogy ilyen szépet írtam róla...

Szolgáltatási fekete lyuk

Tegnap eljutottam végre lecseréltetni a téli gumijaimat a nyáriakra. Két hete jelentkeztem be, és egy szavam sem volt, hogy várnom kell két hetet, elvégre éreztem, hogy akkor szántam rá magam, amikor mindenki más is a városban, ezért nagy a tumultus. Egy kedves hölggyel beszéltem telefonon, megbeszéltük, hogy 10-re megyünk és 1 óra lesz az egész. A telefonbeszélgetés után még sokáig gondolkodtam azon, hogy vajon mi tart négy gumi lecserélésén 1 órát. Az addig ok, hogy nem várhatom el az F1-es boxutcai tempót, de 1 óra? Szerintem egy amatőr, minimál szerszámmal is végez ennyi idő alatt. Na, de még ezen is túlléptem...

Eljött végre a várva várt nap, odaértünk pár perccel 10 óra előtt és ekkor kezdődött az, amit én úgy hívok „szolgáltatási fekete lyuk”. Azért neveztem el így, mert ilyenkor a szolgáltatás, mint olyan eltűnik és csak űr tátong helyette.

Előszöris kb. 20 percet vártunk csak arra, hogy szóba álljanak velünk, így mire sikerült felvetetni az autót már fél 11 volt. Ekkor közölték, hogy dél körül lesz kész az autó. Ennyit az 1 óráról! Majd délben – illetve illedelmesen picit ráhagyva, dél után kb. 10 perccel – visszamentünk, amikor is az emberünk nem volt sehol. Majd előkerült és közölte, hogy "pár perc". Szó szót követett, pontosabban toporgás toporgást a részünkről, és végül fél egykor sikerült távoznunk a frissen felhelyezett nyári gumikkal. Azt hiszem, a leginkább az zavart az egészben, hogy az 1 órásra tervezett program 2,5 órásra sikerült és eközben egyszer sem mondta senki azt, hogy „bocs már, hogy ekkora csúszás van” – pedig lett volna rá idő…

Kiakadtam, és ritkán teszem, de bevallom, most ki is fejeztem felháborodásomat. Persze ebben az is nagyban közrejátszott, hogy megkérdezték, egy 10-es skálán mennyire értékelném a szolgáltatást, majd a szám hallatán megkérdezték, hogy miért. No elmondtam a véleményemet…

Persze nem ez az első alkalom, hogy nagyon gyenge kiszolgálásban van részem, de mindig elcsodálkozom azon, hogy ilyen van. Magam is szolgáltatok és tudom, hogy miről beszélek, amikor megfogalmazom az elvárásaimat. Nálunk az alap, hogy kedvesen és mosolyogva vesszük fel a telefont, és igyekszünk a legeslegmagasabb színvonalon és leggyorsabban ellátni a feladatainkat. Sokszor kapunk nagyon rövid határidőt, és olyankor is igyekszünk megtenni mindent, ami fizikailag lehetséges. Persze olyan is van, hogy nem készülünk el valamivel időben, vagy hibázunk. Olyankor elnézést és/vagy haladékot kérünk. De egy valamit biztosan nem teszünk: nem csinálunk úgy, mintha a csúszás, vagy a hiba lenne a tök normális és még mi teszünk szívességet azzal, hogy végülis elvégezzük a feladatunkat.

És én nem várok semmi mást, csak annyit, amennyit én magam is megteszek. Szeretnék, ha úgy adódik, ügyfél lenni, de ez meglepően ritkán sikerül. Szinte mindegy, hogy hol és mennyi pénzt költök el, többnyire nem bánnak velem úgy, ahogyan én bánok az ügyfeleimmel.  

A fair play jegyében álljon itt egy jó példa is: amikor a baba holmikat szereztük be, elképesztően jó élményt szereztem egy Babaszafari nevű helyen. Úgy jutottam el hozzájuk, hogy egy kedves barátnőm ajánlotta, és úgy bántak velünk, hogy minden fillért örömmel hagytunk ott. Minden nagy tételt náluk szereztünk be, mert olyan csodálatos kiszolgálásban volt részünk, hogy egyszerűen jól esett ott hagyni azt a sok pénzt. No persze ráadásul még az áraik is nagyon jók – vagyis egyszerűen jól csinálják: jó a termék és nagyon jó a csomagolása is. Hálából azóta is mindenért visszajárunk hozzájuk és minden ismerősömnek, aki babát vár nagyon melegen ajánlom őket. 

De a Babaszafari példája elképesztően ritka - őszintén szólva most így hirtelen és spontán nem is jut eszembe még egy hely, amit kiemelhetnék. 

Én ezt az egészet nem értem: hogy lehet ez? A közszférában már talán el is fogadtam, ott nincs verseny, nem érzik, hogy szolgáltatniuk kell. De egészen egyszerűen nem értem, hogy mindez a versenyszférában hogy lehetséges? Hogy nem félnek attól, hogy elveszítik az ügyfeleiket, a megélhetésüket, a munkájukat?

Shoppingolás – anyuka módra

Luluka kedden lesz féléves – Uramisten, hová tűnt ez a 6 hónap, hiszen csak most született!!! – és a mostanában tudatosodott bennem, hogy ez milyen radikálisan megváltoztatta a vásárlási szokásaimat. Konkrétan: nem vettem magamnak új ruhát az elmúlt kb 12 hónapban.

Amikor elkezdett komolyabban gömbölyödni a hasam, beszereztem pár szuper tuti nadrágot és szoknyát, majd mivel tavaly szerencsére kitartott a nyár október közepéig, azaz a szülésig, nem kellett semmi több. Gondoltam, majd ha megszültem és visszanyertem a régi alakomat, beszerzem az új téli kollekciómat.

Aztán jöttek szépen sorban a sokkok. Elsőként, hogy hiába kapták ki belőlem a gyereket, utána még pont ugyanolyan nagy volt a hasam – ezt a mai napig sem értem pontosan… Majd az, hogy gondolni sem tudtam semmilyen téli kollekcióra, mert az első pár hétben a túlélésre játszottam, nem az öltözködésre és utána sem szerepelt az eljárkálás a top 10 programpont között.

Persze idővel mindez oldódott kicsit.

Egyrészt nem vagyok már bálna, de nálam nem igaz az, hogy a szoptatással leolvadnak a kilók. Pedig egy picit arra számítottam, hogy a szoptatás alatt csinibbre fogyok, mint amilyen teherbeesés előtt voltam. Álmodik a nyomor! Ami a formámat illeti, még mindig közelebb állok a fókához, mint egy sellőhöz. De mivel a remény hal meg utoljára, bízom benne, hogy a kemény fogyókúra, amibe MAJD a szoptatás után belefoghatok, újra kisebb fókát csinál belőlem – mert lássuk be, sellő sosem voltam.

Másrészt pedig az eljárkálás is sokkal jobban megy már, csakhogy valami nagyon érdekeset vettem észre. Nem a női ruha osztály vonz mágnesként manapság, hanem a babaruhák. Épp olyan – sőt! – élvezettel nézegetem a babaruhákat, válogatok köztük és vásárolgatok, mint korábban magamnak. Ráadásul most még igazán jó indokom is van a shoppingolásra, mert ez a nőci pár havonta kinő mindent és tényleg szükség van a ruhatár frissítésére. Ez az elfoglaltság ráadásul azért is jobb, mert nem kell a próbafülkében görcsölni, hogy jó-e a méret, tényleg jól áll-e vagy csak a tükör nyújt, stb, stb.

Vajon ez már mindig így lesz, hogy szívesebben vásárolok a gyereknek, mint magamnak? Vagy amint valamivel elfogadhatóbb lesz a körvonalam, és újra könnyebb lesz megkerülni, mint átugrani, akkor lelkesen fogok mindkettőnknek vásárolni? Zsolt most úgyis munkát keres, ha az utóbbi igazolódik be, akkor mindannyiunk érdekében remélem, hogy olyat talál, ahol kellőképpen honorálják az amúgy is briliáns elméjét és masszív szakértelmét.

Csontvázak a szekrényben

Azt mondják, mindenkinek van 1-2 csontváz a szekrényében, de szerintem nemcsak az, hanem egy nagy halom felesleges holmi is. Sőt, van ahol azért nincs csontváz, mert nem fér el. Valamelyik nap körbenéztem, és megállapítottam, elképesztő, hogy mennyi mindent halmoztunk - na jó, elsősorban én halmoztam - fel az évek alatt.

Amikor elköltöztem otthonról, alaposan kiürítettem a lányszobámat, vittem minden bútort, de még így is egy kisebb pick-up féle elég volt, hogy elszállítsa a motyómat. Aztán megkezdődött a felhalmozás…

Amikor Zsolt első költözéséhez asszisztáltam – neki persze nem ez volt az első, de ez volt az első olyan, aminél én is jelen voltam: egy kisebb albérlet csere – akkor még az akkori céges autóm egy Toyota Corolla is elég volt.  

Persze ide a házba már ketten jöttünk, mondhatjuk, dupla cuccal, jóval több is volt, de szerintem, ha most kéne költöznünk, akkor már igazi nagy teherautóra is szükség lenne. És az is többször fordulna.

De miért vagyunk ilyenek? Kellenek a tárgyak, hogy körbevegyenek minket, ragaszkodunk a dolgokhoz, nem dobjuk ki akkor sem, amikor már nem használjuk, aztán az ilyenek dobozokat, kosarakat, később szekrényeket vagy ágyneműtartókat töltenek meg. Nem állítom, hogy haszontalan holmik! Isten ments! Magam is nagy gyűjtögető vagyok, és rettenetesen nehezen válok meg bármitől. Ruha ügyben már egészen jó vagyok, szigorúan tartom magam a szabályhoz, hogy amit két szezonban nem veszek fel egyszer sem, az megy valamelyik segélyszervezetnek. Na de A) mért kell megvárni két szezont? és B) mi van azzal, ami egyszer mégiscsak volt rajtam? Szóval ez a vonal sincs totálisan rendben, de talán egy fokkal jobb, mint a többi. Mindenképpen felmerül tehát a kérdés, hogy miért.  Miért halmozzuk a tárgyakat magunk körül és miért nem engedünk el nagyon sok mindent olyan természetességgel, mint egy üres sörös dobozt – persze van, aki azokat is gyűjti… Mi az, ami miatt újra és újra elhangzik a bizonyos mondat „Jó lesz ez még valamire!” meg, hogy „Ez még akármikor kellhet.”. Ó, és mitől van az, hogy ott ül a kisördög az ember egyik – nekem spec’ a bal – vállán és azt suttogja, hogy „Ha kidobod, holnap már szükség lesz rá” . 

No, aki, most választ vár, annak csalódást kell okoznom. Nekem fogalmam sincs, miért van ez így. De aki tudja és esetleg az ellenszert is ismeri, az mindenképpen ossza meg, mert bevallom, szívesen elengednék pár mázsa ezt-azt a környezetemből.

Műanyagok vándorlása

A műanyag dobozokról, pontosabban azok fura viselkedéséről csak akkor szereztem tudomást, amikor elköltöztem a szülői házból és saját készletem lett. Egészen addig csak annyit tudtam róluk, hogy képtelenség rendben tartani őket és a tetejük egészen biztos, hogy a lehető legmesszebbre bujkál az aljtól.

Aztán – mint mondtam – beszereztem a saját szettemet és mélyült a tudás, majd tovább mélyült, amikor összeköltöztünk Zsolttal. Merthogy először csak a saját dobozaim voltak, aztán ezek keveredtek anyukám dobozaival, majd mindezek anyósom dobozaival. Elkezdődött a „nálad van a kék tetejű dobozom?” és a „van nálatok dobozom, mert itthon már egy sincs” kérdések időszaka. A dobozok brutális vándorlásba kezdtek, ami nem lenne gond, ha egyszerűen csak keverednének, de, nem, ezek időről időre el is tűnnek. Ja, és vannak dobozok, amelyek sosem voltak senkinek a tulajdonai, mégis bekerülnek a családba. 

Beláttam, hogy néhány dolgot axiómaként kell elfogadni velük kapcsolatban, úgymint:

Alapvetés #1. A dobozos szekrényben, vagy polcon sosincs rend.

Nem, tényleg sosincs. Ez nem olyan, mint a zoknis fiók, ahol rendet raksz, de 2 nap múlva már megint nincs rend, Nem. Itt akkor sincs igazán rend, amikor épp rendet raktál, mert a különböző méretű dobozok összevissza állnak. A rendrakás éppen ezért teljesen lehetetlen és frusztráló küldetés, pár havonta mégis neki áll az ember.

Alapvetés #2. A dobozokat sosem tudod visszaadni.

Egy kicsit kevésbé frusztráló, de még így is furcsa rész, amikor megpróbálsz minden idegen dobozt visszaadni. Ez már-már lehetséges, ugyanis szép halmokat képzel, majd amikor boldogan átnyújtod, 1-2 dobozra tuti rámondják, hogy „ez nem az enyém”, és amikor mindenkinél bepróbálkozol, akitől valaha valamit dobozban kaptál, de a kicsike senkinél nem talál gazdára, akkor ott maradsz kétségek között, hogy vajon hogyan és főként honnan kerülhetett hozzád. De ez sosem derül ki, garantálom.

Teljesen megfejthetetlen, hogy mi történik. Olyan, mintha önálló életet élnének, és azzal szórakoznának, hogy összevissza keverednek és rajtunk röhögnek, ahogy párosítani és előkeríteni próbáljuk őket. Talán amikor mi dolgozunk, vagy valamiért nem vagyunk otthon, akkor nekiállnak átrendeződni és költözni egyik háztartásból a másikba. Aztán, amikor hazaérünk, jön a móka: azon röhögnek, ahogy küszködve pakolunk, keresünk és visszaadni próbálunk.

Na jó, belátom, ez egy nagyon beteg elképzelés, de hogy valami történik, az egészen biztos, magától nem történne ennyi furcsaság. Nálatok is van ilyesmi? Ugye ez nem csak a Hegedüs-Mérey család sajátossága?