- Anya, olyan szép a… - mielőtt befejezné a mondatot, elgondolkodva nézi a nadrágomat, majd feljebb
a pólómat. Láthatóan komoly dilemma, hogy melyiket is dicsérje meg. Végül a
szemembe néz, elmosolyodik, láthatóan megvan a döntés, és ki is böki:
- Anya, olyan szép vagy! – s ezt olyan őszintén, ahogyan
egyetlen másik bók sem tud szólni.
Elönti a szívemet a melegség. Az a fajta, ami egy pillanat alatt mindent
beborít, és amit semmi más nem idéz elő.
Akkor, ott, egyetlen rövid pillanatra el is hiszem. Tényleg! Szépnek, tökéletesnek
érzem magam. Talán mert erre a kis időre az ő szemével látom magam. És az
sokkal kedvezőbb képet mutat, mint a sajátom.
A saját „szemem” ugyanis nem túl engedékeny hozzám. Mondhatni gyilkos módon
szigorú. A legkisebb hibát is leltárba veszi, és minden pillanatban tudatosítja
is.
Itt vastag, ott foltos, itt löttyedt, ott zsíros, és sorolhatnám a
legjellemzőbb gondolataimat reggelig.
A legdurvább az egészben az, hogy néha visszanézek korábbi képeket, és bár
tudom, hogy akkor épp mennyire nem voltam megelégedve magammal, most mégis azt
látom, hogy nem tökéletes ugyan, de egészen elfogadható. Vagyis némi
távolságból én is tudom magam csinosnak – ha nem is szépnek – látni. De az „itt
és most”-ban ez egyáltalán nem megy. Csakis a hibákat látom, és olyan képet
festek magam elé, mint ideális, amit szinte lehetetlen lenne elérnem.
Sajnos ez az egész bennem, belül van. Mert most egyáltalán nem a média
által sugallt normák helytelenségéről van szó. Nem akarok senki mást
hibáztatni, mert alapvetően nem is erről van szó. Pontosan tudom, hogy nem kell
olyan tökéletesnek lenni, hogy közel 40 évesen egy gyerek után nem kellene
elvárni magamtól olyasmit, amit ráadásul 20 évesen sem tudtam – pestiesen
szólva – hozni. Tudom mindezt az agyammal, de a lelkem mégis örökösen
elégedetlen. Vagyis az egész leginkább az én hibám.
Kezdem megérteni, hogy elsősorban nem a külsőmet kell megváltoztatnom,
hanem belül kellene komoly rendet vágni. És bár nincs meg MÉG a megoldásom, sőt
az út rendkívül hosszú és még annál is rögösebb, azt már belátom, hogy erről az
egészről én tehetek, és így a megoldás is az én kezemben van.
Elmondhatatlanul szeretném kipróbálni, hogy milyen lehet feltétel nélkül
elfogadni magam. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak az életem lenne könnyebb, de
a kisugárzásomhoz is olyan sokat adna hozzá, hogy a környezetem is másnak,
jobbnak látna. Persze nem olyan tökéletesnek, mint az én tüneményes lányom, de
azt nem is várom. Mert belőle csak egy van. És ő olyan különleges, és csodás,
hogy már csak ezért is megéri az egész. Hiszen, ha én megtanulom
szeretni magam, akkor neki is példát mutathatok, őt is megtaníthatom erre a
nagyon fontos tudományra, és talán az ő élete már sokkal könnyebb lesz.
Legalább ebből a szempontból.
