Udvariasság, élsz-e még?

Pár hete úgy alakult, h picit késve beléptem egy terembe, ahol már ült kb 60 férfiember. Már ment az eligazítás, így mi néhányan, a késők álltunk. Ebből a néhányból ketten lányok. Nők. És állva is maradtunk. Kb 40 percre.
Sokat gondolkodtam akkor, hogy vajon van-e jogom ezen egy picit felháborodni. Nem vagyok sem öreg, sem terhes, sem beteg, sem semmi olyan, ami akadályozna abban, hogy álljak. Álltam is.
Nem várom én, hogy lépten-nyomon kinyissanak előttem minden ajtót, kihúzzanak minden széket, vagy felsegítsenek minden ruhadarabot. De jól esik, ha megteszi valaki, mindig nagyon örülök is.
Ebben az esetben pedig valahogy annyira furcsa volt, hogy kb. 60 pasi nyugodtan ülve, kényelmesen végignézi, ahogy mi nők állunk, hogy tényleg azt fontolgattam, vajon középkori értékeket várok-e el. Nem bennem van-e a hiba, amikor ez rosszul esik.

Forrás: brucehendrick.com

Aztán ezen a héten beléptem egy Cafés tárgyalóba, ahol már minden széken ültek. Mi pedig beléptünk még ketten lányok. Nők. És mi történt? Azonnal felugrott kb. 5-6 fiú. Férfi! Nem volt gondolkodás, nem volt hezitálás. Ránk néztek és felálltak. Azt éreztem, hogy ez természetes, így van jól, mert igenis van, ahol még él az udvariasság. Például egy Cafés tárgyalóban. Köszönöm nektek Cafés Pasik! És mindenki másnak is, aki tud eléggé Férfi lenni ahhoz, hogy ez természetesen jöjjön belőle. És aki mellett azt érezhetem, hogy nem túlzó elvárás az, hogy engem is nőnek kezeljenek.

Reklámosdi #1 - Szamos nem értem

Ez most nem egy olyan édesen érzelmes anyukás bejegyzés lesz, hanem reklámos, szakmai, úgyhogy VIGYÁZAT!

Érdekes hírre kaptam fel a fejem a minap. A Szamos új reklámfilmet (vagymit) csinált, ezt bemutatta a Kreatív is. Így írtak a film születésének körülményeiről (aki esetleg nem olvasta volna)

"A Magyar Film- és Médiaintézet reklámflimkészítő tanfolyamán, Géczy Dávid filmrendező vezetésével, a végzős hallgatóknak reklámfilmes ötlettel kell előállni.

Reich Gábor hallgató a Szamos édességmárkának talált ki egy reklámfilmes ötletet, majd megkereste a Szamost, valamint a Sysplex Film és a Black Media produkciós cégeket. A Szamos örömmel fogadta az ötletet és rábólintott a gyártásra. Kelényi Kolos, a Szamos kereskedelmi igazgatója szerint a film alkalmas arra, hogy a 18-30 éves korosztályt megszólítsa, így elképzelhető, hogy televíziós reklámfilm lesz belőle." (Forrás: Kreatív Online) http://www.kreativ.hu/reklam/cikk/nezzek_meg_a_szamos_elso_reklamfilmjet

Előrebocsátom, hogy szerintem a film szép. Az elején pl amikor fekete-fehérből színesbe vált kifejezetten tetszik. Szépek a fények, szépek a színek. DE nem vagyok filmkészítő, nem tanultam, nem értek hozzá, és ezért nem szeretném ebből a szempontból véleményezni. Csak annyit mondok, nekem tetszik.  

De itt vége is annak, ami jót mondani tudok. Van viszont jó pár számomra érthetetlen részlet (és akkor most hagyjuk, hogy a filmötlet maga a régi liftes Axe reklám totális koppintása).

1. reklámfilmes ötlet
Ezt nem is értem. Mi az, hogy reklámfilmes ötlet? A marketing kommunikáció egy szakma. Nem akarom túlmisztifikálni, nem agysebészet, de mégiscsak egy szakma. Arról szól, hogy márkáknak segítünk abban, hogy a marketing és sales céljaikat elérjék. Stratégiát alkotunk, kommunikációs ötleteket, platformokat találunk ki, no meg azokat kibontjuk kommunikációs felületekre. A reklámfilm egy pici szelet egy nagyon nagy tortában. Nem csinálunk a kis szelethez ötletet. A márkához találunk ki ötletet, és azt az ötletet kidolgozzuk filmes felületre IS.

2. mire való egy reklámfilm
NEM arra, hogy leadják valahol. Ez nem A cél. Arra való, hogy elmondjon valamit a márkáról. Bemutassa, megkedveltesse azt. Mit mond ez a film a Szamosról? (Amit egyébként én kifejezetten szeretek, mint márkát, mint terméket egyaránt.) Azt mondja, hogy finom, meg elcsábít, meg ellenállhatatlan. Huha! Hát nem egy márka image. Ha leveszem róla a márkajelzést, vagy kiveszem a fiúcska kezéből a desszertet, akkor lehetne bármelyik másik édesség. Sőt, egy kis finomítással szinte bármi. Dezodor értelemszerűen, hisz az alapötlet onnan való. Ugyanezen a sávon parfüm, tusfürdő, sampon, testápoló, arckrém. Továbbmenve férfi ruházat, légfrissítő és ha picit gondolkodnék tudnék még mondani párat. 
Nem is tudtam, hogy a Szamosnak nem volt eddig reklámfilmje, de azt gondolom, méltatlan a márkához, hogy ezzel kezdték. Nem mintha folytatásnak elmenne.

3. alkalmas arra, hogy a 18-30 éves korosztályt megszólítsa
Hát határozottan nem alkalmas rá. Nem vagyok már ez a korosztály, de ismerek közülük párat. Nem mellékesen épp most vagyok túl egy főiskolai kurzuson, amit ennek a korosztálynak tartottunk, és bizton állíthatom, hogy nem, egyáltalán nem ez a stílus, téma, megközelítés, amivel meg lehet őket szólítani.

4.  televíziós reklámfilm lesz belőle
Tényleg? És ugyan miért? Mit tud ez a film átadni erről az amúgy tisztes márkáról, amiért érdemes még több tízmilliót kiadni a sugárzására. Remélem, a forgatásra magára nem adtak ki pénzt, mert branding szempontból minden fillérért kár. 

És aki most azt mondja, hogy "de hát tessék, beszélnek róla, te is írsz róla, mégiscsak ér valamit" azt ki kell ábrándítanom. Ma, amikor olyan interaktív a világ, hogy a fogyasztók még azt is kommentálják, amit egy márka még csak tervezget, akkor már régen nem igaz, hogy a rossz reklám is reklám. Nem! A rossz reklám pillanatok alatt tudja aláásni egy márka image-ét és szélsebesen terjed.

Zárszóként csak annyit: ahogy az elején említettem szerintem a film szép, és ennél nem is megyek tovább. Nem csinálok úgy, mintha filmes lennék, nem fogok filmet rendezni, csak azért mert már láttam párat, sőt meg sem próbálom. Cserébe csak azt kérem, higgyétek el, hogy nem attól ért valaki a reklámkészítéshez, hogy látott már reklámot. És aki nem ért a márkaépítéshez, a kommunikációhoz és a reklámtervezéshez az ne csináljon (értsd: ne tervezzen) "reklámfilmet".

Távolság

6 nap sok idő? Ez nagyon relatív. Fel tudnék sorolni számos dolgot, amire a 6 nap rettenetesen kevés. Flóra nélkül eltölteni viszont éppenséggel rettenetesen sok.
Tegnap este visszatértünk Bakuból. 5 nap volt. Flórát pedig 6 napig nem láttam. Ez volt eddig a leghosszabb külön töltött időnk. Hosszú. Hosszú. Nagyon hosszú.

Múlt szerdán elmentem érte a bölcsibe, és elvittem anyumékhoz, mert aznap már ott aludt. Amikor megérkeztünk az imádott nagyszülőkhöz - ahol máskor úgy marad ott, hogy szinte elköszönni sem tudunk tőle, mert nem érdekli, hogy elmegyünk - már csimpaszkodott belém, nem akart elengedni, és kb. egy órára, komoly figyelemelterelésre, és játékra volt szükség ahhoz, hogy nyugodtan el tudjak jönni. Érezte! - mondtuk. Vagy azt, hogy most nem lát pár napig, vagy talán csak a bennem lévő feszültséget. Mert az volt, méghozzá elképesztő mennyiségben.

Nem vagyok egy ráparázós típus, sőt laza anyának tartom magam, de ez a túra nagyon próbára tett. Hetek óta rettegek miatta. Az első pár hétben az volt a módszerem, hogy igyekeztem nem tudomást venni róla. De aztán egyszercsak már muszáj volt. Le kellett szervezni a nagyszülőket, hogy milyen megosztásban vigyáznak Flórára és etetik a kutyákat. Ez viszonylag könnyen ment, de innentől nem volt visszaút, lélekben non stop a számszélét harapdáltam izgalmamban.
Mindenki azzal nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Flóra nagyon jól fogja érezni magát.
Naná, hogy jól fogja! Ki kételkedett ebben? Pontosan tudtam, hogy arany élete lesz, minden kívánságát lesni fogják és a tenyerükön hordozzák a nagyszülők. De én nem leszek ott.

Pontosabban Ő NEM LESZ OTT, AHOL ÉN.

Egyáltalán nem miatta aggódtam, hanem saját magam miatt. Végig az volt a bajom, hogy én hogyan fogom kibírni nélküle.

Emiatt sírdogáltam a kocsiban hazafelé múlt szerdán, amikor még el sem hagytuk a várost. Emiatt nyeltem a könnyeimet csütörtökön a repülőn, amikor megláttam egy kisbabát, és vasárnap a pálya mellett, amikor másik pici gyereket láttam a szüleivel.

Nem én hiányoztam, hanem ő nekem, és amikor ma a bölcsibe érve végre a nyakam köré fonta a pici karjait, és szorított, szorított, csak akkor enyhült ez a rettenetes feszültség.

Vaúúúúúúúú

Egyszer egy volt-kolléganőm azt mondta nekem: "Ha kutyád lesz, utána másfél év, és gyereked is lesz."

Igaza lett! Így történt, hogy Flóra egy olyan családba érkezett,. ahol volt már két "gyerek". A fiúk (Chili és Marcipán) 2 évesek múltak, amikor hazahoztuk Flórát a kórházból. Azonnal megkezdődött a barátkozás, megszaglászták a hordozóban a 3 napos "hugit", és azonnali szerelem lett belőle. A kapcsolat töretlenül boldog azóta is. A fiúk némi iránymutatás után simán fogadták, hogy az új jövevény föléjük került a falkában, és imádattal kísérgetik mindenhová.
Az egyetlen vitaforrás Chili (a rottweiler ) féktelen imádata, ami néha már-már terhes Flórának.

A rokonságból és az ismerettségi körből számtalan olyan - elsősorban kutyátlanoktól származó - értetlenkedést hallunk, hogy nem értik, hogyan engedhetjük ilyen közel egymáshoz a gyereket és a kutyát.

Magabiztosan, bár néhány egyszerű szabály betartásával. Pl.: nem hagyjuk őket egyedül a kertben soha. Mert nem bízunk a kuty  gyerekben. A kutya nem viselkedik kiszámíthatatlanul, de egy pici gyereknél ez előfordulhat. Ha ott vagyunk, márpedig ahogy mondtam, mindig ott vagyunk, akkor nem igen lehet baj. Például amikor nyáron Flórát a kertben csiklandoztam, és ő hangosan sikoltozott, Chili odajött - megvédeni. Tőlem. Ezért, és még számtalan okból biztosan tudom, hogy sosem bántanák.

Én azt gondolom, hogy a barátság ilyen feltétlen formáját nem szabad megvonni egy gyerektől sem.
És a  gyerek és a kutya egyáltalán nem egymást kizáró, sokkal inkább megerősítő dolgok.

S végül egy jó alátámasztás a témához egy friss ultra cukiság Amerikából (kattintsatok a képre a forráshoz további cuki képekért):

Változunk?

Emlékszem, amikor fiatal(abb) koromban elképzeltem, hogy milyen leszek majd igazán felnőttként - vagy már szülőként -, akkor egy komoly ember képe jelent meg lelki szemeim előtt. Olyan, aki súlyos könyveket olvas, süt-főz mindennap, és tudományos alapossággal irányítja az egész család életét.

Aztán elköltöztem otthonról. Dolgoztam, buliztam és még csak kartávolságban sem volt az a kép, amit korábban a felnőtt létemről vizionáltam.

Gondoltam, nem baj, majd ha már megállapodok és vége a bulizós éveknek.

Aztán megállapodottabb lettem. Összeköltözés meg ilyesmik. És még mindig oly távoli az a bizonyos felnőtt image.

Gondoltam, nem baj, majd ha már családom lesz.

Aztán férjhez mentem, sőt gyereket szültem. Itt állok egy majdnem 2 évessel és ma épp azon gondolkodtam, hogy hogy lehet az, hogy még mindig ugyanolyan vagyok, mint korábban. Na jó, már nem vonzanak ugyanolyan intenzitással a bulik, sokkal szívesebben üldögélek itthon. Meg sűrűbben főzök is, sőt a whiskey-n és a light kólán kívül más is van a hűtőben. De legbelül mégsem vagyok annyira más, mint voltam anno huszonévesen.  

És akkor ránézek Flórára, és egészen egyszerűen nem értem, hogy két ilyen lökött ember (merthogy az én drága férjem pont semmivel nem jobb felnőttségben, mint én), hogy tudott ilyen szuper kiscsajt csinálni. Okos, jó fej, többnyire nagyon jó kislány, ragaszkodó, de nyitott, feltalálja magát, ha kell, és nagyon könnyen alkalmazkodik. (Én meg nyilván nem vagyok elfogult.) Hogy lehetett ezt összehozni az évekkel ezelőtt megálmodott komoly felnőttség nélkül? És ha eddig nem jött ez a komolyodás, akkor mikor fog? Fog? Nem, azt hiszem, mi már ilyenek maradunk. 

Szerencsére? Szerencsére. Úgy tűnik, annyi mégis változott, hogy közel 38 évesen már nem zavar annyira, hogy nem vagyok sem tökéletes, sem olyan, amilyennek régen elképzeltem a jövőbeni énem. 

Sőt, elfogadtam, hogy nem is leszek olyan sosem.

Ja és arra is jutottam, és üzenem ezt minden leendő szülőnek, hogy van remény. A leghülyébbek is megoldják valahogy, nektek miért ne menne?

Barátok és én, a mázlista

Ma a bölcsi előterében üldögéltem a sorstárs anyukákkal, és azon gondolkodtam, milyen elképesztő gyorsasággal hoz össze pár nőt a gyerekeik miatt érzett aggodalom. Egyből tudtuk, melyik gyerek mióta, mit, hányszor, miért és milyet. És vigasztaltuk egymást. Keményen. Engem például lefeszegettek az ajtóról, mikor Flóra sírt, hogy ne hallgassam. Jót tettek velem. Egy percre a barátaim lettek. Na de persze ez nem olyan igazi. 

És akkor a délutánt az igaziakkal töltöttem. Két felvonásban, külön külön találkoztam 3 barátnőmmel, meg tegnap is egy másikkal, és hazafelé azon gondolkodtam, milyen furcsa az élet, hogy mindig elénk sodor, majd megtart - vagy néha továbbsodor - fontos embereket.

Az első barátnőm az oviban Parrák Anikó volt. Fura, hogy erre így emlékszem, mert semmi egyéb emlékem nincs vele kapcsolatban. Na ő aztán továbbsodródott, úgy igazán.

Az Anikó utániak azonban már a nevüknél jóval komolyabb nyomot hagytak, és szerencsére a legtöbbjük része a mindennapjaimnak. 

Általános iskolából és gimiből csak 1-1 barátnőm maradt meg.

A fősuliról már jelentősen jobbak az arányok: a nagy bulizós kör többé-kevésbé megmaradt. Csak ma már nem bulizni járunk össze, hanem Ricsiék éves hurka party-jára gyerekekkel. (Na igen, nagyot fordult a világ az utcán Kalinkázás óta…) 

No és persze a legjobb barátnők ebből a körből, A CSAJOK, 2+1-en vannak (velük voltam ma délután), és nagyon fontosak a mai napig. 

Szintén fontos: az eddigi munkahelyeimről is vannak szívemnek nagyon közeli barátnőim.

Azonban pár éve ez a folyamat lelassult, rég óta nem került senki új a képbe, akit a barátomnak neveznék. 
Sőt a lista rövidült, volt egy fájdalmas veszteség is, de hát aki nem hiszi, hogy „ne keverd a barátságot az üzlettel”, az jól megtanulja a maga kárán. 

A pozitív változás érett már: új hobbim lett kb 2 évvel ezelőtt, az anyukaság. És ezzel egy csomó új elfoglaltság, program és nézőpont is előkerült. No és új ismeretségek. Szerencsésnek érzem magam (már megint), mert olyan helyekre sodort az élet – úszás, baba-mama klub, ilyesmik – ahol okos, értelmes és hozzám nagyon hasonló anyucikkal kerültem össze. Összejárunk és ilyenkor – hihetetlen bár, de – nemcsak a pelenkákról és a tápszerekről van szó, hanem könyvekről, filmekről, tervekről, szóval csupa „nemcsak Anya” dologról is. 

Ennek kapcsán sokat gondolkodtam mostanában, hogy vajon már ők is a barátaim? Mikortól hívjuk így a másikat, mennyi együtt töltött idő vagy milyen egyéb szempont tesz valakit baráttá?

Arra jutottam, hogy nem tudom ezt megfejteni, de nem érdekel, hogy mikortól lehet valakit valaminek címkézni, én csak örülök, hogy lettek új barátnőim, és hogy a közvetlen környezetemben vannak olyanok, akikkel szívesen töltök időt akár gyerekekkel, akár nélkülük. 

A lényeg tehát az, hogy nagy mázlista vagyok, hogy ilyen sok klassz ember, BARÁT vesz körül.
 

Elszakadás

Ma sokan kérdezték tőlem: „Na, milyen volt az első nap a bölcsiben?” És mindenkinek elmondtam, hogy jól ment, Flóra nagyon ügyes volt, eljátszott a többiekkel, minden érdekelte, kicsit keresett engem, de amikor nem talált, akkor is jól reagált, stb. Szóval a szokásosak. 

Arról persze senkivel sem beszélgettem, hogy én hogy viseltem. Na nem is volt nagy szám, csak 1-1,5 óra, miért is lenne extra, végülis szinte egy baba-mama klubos program.   

Csakhogy mégis történt valami. Amikor reggel bementünk, illetve ki, a bölcsi udvarára, az első párperces kézszorongató nézelődés után Flóra egyszercsak elengedte a kezem és elindult a csúszda felé. Majd onnan a homokozóba, és szépen lassan felfedezte az udvart, illetve az abban rejlő lehetőségeket. 

Én pedig majdnem bőgtem. 

Külsőre olyan volt az egész, mintha a játszótéren lettünk volna, de mégsem. Számára egy egyszerű felfedező út volt, de nekem az elszakadás eleje.

Kép: anxietyuk.org.uk

Pedig nem vagyunk mi a normálisnál jobban összenőve. Flóra sokat van az apukájával is kettesben, sőt nagyon jól elalszik a nagyszülőknél is. Volt már olyan is, hogy 2 napig nem is láttuk. És kibírtuk.

De ez most más. Olyan érzés volt, mintha valaki egy jó nagy, mondjuk dinnye méretű fagyis kanállal kivágott volna belőlem egy darabot. Ott baloldalon a mellkasom táján. Nem tudom, hogy miért van ez, mitől olyan nagyon különleges a bölcsis elválás, de érzem, hogy az. Most már csak két hét és anya mindennap dolgozni megy, Flóra pedig a bölcsibe. És a napjai, sőt az egész ébren töltött élete nagyobbik részét nem velem, velünk tölti, hanem a bölcsiben. És majd az oviban. És majd az iskolákban. És majd a saját lakásában és a saját családjával. És nincs megállás. 

Azt hiszem, ez hasított belém ma délelőtt olyan hirtelen.

Tudom, hogy nem rossz dolog ez, sőt ez az élet rendje. 

Mégis sírhatnékom támadt.