Távolság

6 nap sok idő? Ez nagyon relatív. Fel tudnék sorolni számos dolgot, amire a 6 nap rettenetesen kevés. Flóra nélkül eltölteni viszont éppenséggel rettenetesen sok.
Tegnap este visszatértünk Bakuból. 5 nap volt. Flórát pedig 6 napig nem láttam. Ez volt eddig a leghosszabb külön töltött időnk. Hosszú. Hosszú. Nagyon hosszú.

Múlt szerdán elmentem érte a bölcsibe, és elvittem anyumékhoz, mert aznap már ott aludt. Amikor megérkeztünk az imádott nagyszülőkhöz - ahol máskor úgy marad ott, hogy szinte elköszönni sem tudunk tőle, mert nem érdekli, hogy elmegyünk - már csimpaszkodott belém, nem akart elengedni, és kb. egy órára, komoly figyelemelterelésre, és játékra volt szükség ahhoz, hogy nyugodtan el tudjak jönni. Érezte! - mondtuk. Vagy azt, hogy most nem lát pár napig, vagy talán csak a bennem lévő feszültséget. Mert az volt, méghozzá elképesztő mennyiségben.

Nem vagyok egy ráparázós típus, sőt laza anyának tartom magam, de ez a túra nagyon próbára tett. Hetek óta rettegek miatta. Az első pár hétben az volt a módszerem, hogy igyekeztem nem tudomást venni róla. De aztán egyszercsak már muszáj volt. Le kellett szervezni a nagyszülőket, hogy milyen megosztásban vigyáznak Flórára és etetik a kutyákat. Ez viszonylag könnyen ment, de innentől nem volt visszaút, lélekben non stop a számszélét harapdáltam izgalmamban.
Mindenki azzal nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, Flóra nagyon jól fogja érezni magát.
Naná, hogy jól fogja! Ki kételkedett ebben? Pontosan tudtam, hogy arany élete lesz, minden kívánságát lesni fogják és a tenyerükön hordozzák a nagyszülők. De én nem leszek ott.

Pontosabban Ő NEM LESZ OTT, AHOL ÉN.

Egyáltalán nem miatta aggódtam, hanem saját magam miatt. Végig az volt a bajom, hogy én hogyan fogom kibírni nélküle.

Emiatt sírdogáltam a kocsiban hazafelé múlt szerdán, amikor még el sem hagytuk a várost. Emiatt nyeltem a könnyeimet csütörtökön a repülőn, amikor megláttam egy kisbabát, és vasárnap a pálya mellett, amikor másik pici gyereket láttam a szüleivel.

Nem én hiányoztam, hanem ő nekem, és amikor ma a bölcsibe érve végre a nyakam köré fonta a pici karjait, és szorított, szorított, csak akkor enyhült ez a rettenetes feszültség.