Változunk?

Emlékszem, amikor fiatal(abb) koromban elképzeltem, hogy milyen leszek majd igazán felnőttként - vagy már szülőként -, akkor egy komoly ember képe jelent meg lelki szemeim előtt. Olyan, aki súlyos könyveket olvas, süt-főz mindennap, és tudományos alapossággal irányítja az egész család életét.

Aztán elköltöztem otthonról. Dolgoztam, buliztam és még csak kartávolságban sem volt az a kép, amit korábban a felnőtt létemről vizionáltam.

Gondoltam, nem baj, majd ha már megállapodok és vége a bulizós éveknek.

Aztán megállapodottabb lettem. Összeköltözés meg ilyesmik. És még mindig oly távoli az a bizonyos felnőtt image.

Gondoltam, nem baj, majd ha már családom lesz.

Aztán férjhez mentem, sőt gyereket szültem. Itt állok egy majdnem 2 évessel és ma épp azon gondolkodtam, hogy hogy lehet az, hogy még mindig ugyanolyan vagyok, mint korábban. Na jó, már nem vonzanak ugyanolyan intenzitással a bulik, sokkal szívesebben üldögélek itthon. Meg sűrűbben főzök is, sőt a whiskey-n és a light kólán kívül más is van a hűtőben. De legbelül mégsem vagyok annyira más, mint voltam anno huszonévesen.  

És akkor ránézek Flórára, és egészen egyszerűen nem értem, hogy két ilyen lökött ember (merthogy az én drága férjem pont semmivel nem jobb felnőttségben, mint én), hogy tudott ilyen szuper kiscsajt csinálni. Okos, jó fej, többnyire nagyon jó kislány, ragaszkodó, de nyitott, feltalálja magát, ha kell, és nagyon könnyen alkalmazkodik. (Én meg nyilván nem vagyok elfogult.) Hogy lehetett ezt összehozni az évekkel ezelőtt megálmodott komoly felnőttség nélkül? És ha eddig nem jött ez a komolyodás, akkor mikor fog? Fog? Nem, azt hiszem, mi már ilyenek maradunk. 

Szerencsére? Szerencsére. Úgy tűnik, annyi mégis változott, hogy közel 38 évesen már nem zavar annyira, hogy nem vagyok sem tökéletes, sem olyan, amilyennek régen elképzeltem a jövőbeni énem. 

Sőt, elfogadtam, hogy nem is leszek olyan sosem.

Ja és arra is jutottam, és üzenem ezt minden leendő szülőnek, hogy van remény. A leghülyébbek is megoldják valahogy, nektek miért ne menne?

Barátok és én, a mázlista

Ma a bölcsi előterében üldögéltem a sorstárs anyukákkal, és azon gondolkodtam, milyen elképesztő gyorsasággal hoz össze pár nőt a gyerekeik miatt érzett aggodalom. Egyből tudtuk, melyik gyerek mióta, mit, hányszor, miért és milyet. És vigasztaltuk egymást. Keményen. Engem például lefeszegettek az ajtóról, mikor Flóra sírt, hogy ne hallgassam. Jót tettek velem. Egy percre a barátaim lettek. Na de persze ez nem olyan igazi. 

És akkor a délutánt az igaziakkal töltöttem. Két felvonásban, külön külön találkoztam 3 barátnőmmel, meg tegnap is egy másikkal, és hazafelé azon gondolkodtam, milyen furcsa az élet, hogy mindig elénk sodor, majd megtart - vagy néha továbbsodor - fontos embereket.

Az első barátnőm az oviban Parrák Anikó volt. Fura, hogy erre így emlékszem, mert semmi egyéb emlékem nincs vele kapcsolatban. Na ő aztán továbbsodródott, úgy igazán.

Az Anikó utániak azonban már a nevüknél jóval komolyabb nyomot hagytak, és szerencsére a legtöbbjük része a mindennapjaimnak. 

Általános iskolából és gimiből csak 1-1 barátnőm maradt meg.

A fősuliról már jelentősen jobbak az arányok: a nagy bulizós kör többé-kevésbé megmaradt. Csak ma már nem bulizni járunk össze, hanem Ricsiék éves hurka party-jára gyerekekkel. (Na igen, nagyot fordult a világ az utcán Kalinkázás óta…) 

No és persze a legjobb barátnők ebből a körből, A CSAJOK, 2+1-en vannak (velük voltam ma délután), és nagyon fontosak a mai napig. 

Szintén fontos: az eddigi munkahelyeimről is vannak szívemnek nagyon közeli barátnőim.

Azonban pár éve ez a folyamat lelassult, rég óta nem került senki új a képbe, akit a barátomnak neveznék. 
Sőt a lista rövidült, volt egy fájdalmas veszteség is, de hát aki nem hiszi, hogy „ne keverd a barátságot az üzlettel”, az jól megtanulja a maga kárán. 

A pozitív változás érett már: új hobbim lett kb 2 évvel ezelőtt, az anyukaság. És ezzel egy csomó új elfoglaltság, program és nézőpont is előkerült. No és új ismeretségek. Szerencsésnek érzem magam (már megint), mert olyan helyekre sodort az élet – úszás, baba-mama klub, ilyesmik – ahol okos, értelmes és hozzám nagyon hasonló anyucikkal kerültem össze. Összejárunk és ilyenkor – hihetetlen bár, de – nemcsak a pelenkákról és a tápszerekről van szó, hanem könyvekről, filmekről, tervekről, szóval csupa „nemcsak Anya” dologról is. 

Ennek kapcsán sokat gondolkodtam mostanában, hogy vajon már ők is a barátaim? Mikortól hívjuk így a másikat, mennyi együtt töltött idő vagy milyen egyéb szempont tesz valakit baráttá?

Arra jutottam, hogy nem tudom ezt megfejteni, de nem érdekel, hogy mikortól lehet valakit valaminek címkézni, én csak örülök, hogy lettek új barátnőim, és hogy a közvetlen környezetemben vannak olyanok, akikkel szívesen töltök időt akár gyerekekkel, akár nélkülük. 

A lényeg tehát az, hogy nagy mázlista vagyok, hogy ilyen sok klassz ember, BARÁT vesz körül.
 

Elszakadás

Ma sokan kérdezték tőlem: „Na, milyen volt az első nap a bölcsiben?” És mindenkinek elmondtam, hogy jól ment, Flóra nagyon ügyes volt, eljátszott a többiekkel, minden érdekelte, kicsit keresett engem, de amikor nem talált, akkor is jól reagált, stb. Szóval a szokásosak. 

Arról persze senkivel sem beszélgettem, hogy én hogy viseltem. Na nem is volt nagy szám, csak 1-1,5 óra, miért is lenne extra, végülis szinte egy baba-mama klubos program.   

Csakhogy mégis történt valami. Amikor reggel bementünk, illetve ki, a bölcsi udvarára, az első párperces kézszorongató nézelődés után Flóra egyszercsak elengedte a kezem és elindult a csúszda felé. Majd onnan a homokozóba, és szépen lassan felfedezte az udvart, illetve az abban rejlő lehetőségeket. 

Én pedig majdnem bőgtem. 

Külsőre olyan volt az egész, mintha a játszótéren lettünk volna, de mégsem. Számára egy egyszerű felfedező út volt, de nekem az elszakadás eleje.

Kép: anxietyuk.org.uk

Pedig nem vagyunk mi a normálisnál jobban összenőve. Flóra sokat van az apukájával is kettesben, sőt nagyon jól elalszik a nagyszülőknél is. Volt már olyan is, hogy 2 napig nem is láttuk. És kibírtuk.

De ez most más. Olyan érzés volt, mintha valaki egy jó nagy, mondjuk dinnye méretű fagyis kanállal kivágott volna belőlem egy darabot. Ott baloldalon a mellkasom táján. Nem tudom, hogy miért van ez, mitől olyan nagyon különleges a bölcsis elválás, de érzem, hogy az. Most már csak két hét és anya mindennap dolgozni megy, Flóra pedig a bölcsibe. És a napjai, sőt az egész ébren töltött élete nagyobbik részét nem velem, velünk tölti, hanem a bölcsiben. És majd az oviban. És majd az iskolákban. És majd a saját lakásában és a saját családjával. És nincs megállás. 

Azt hiszem, ez hasított belém ma délelőtt olyan hirtelen.

Tudom, hogy nem rossz dolog ez, sőt ez az élet rendje. 

Mégis sírhatnékom támadt.