A tehetség relatív

Tegnap hallottam, hogy megint lehet jelentkezni az X faktorba és elgondolkodtam...

Na jó, nem igazán, de azért az énekhang és az anyaság fura összefüggése megér egy pár gondolatot.

Ha fél évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy énekelek-e majd Flórának, biztosan egy idézettel válaszoltam volna: „Csak, ha nagyon rossz volt előtte.” (Miranda, Sex and the City).

Ám időközben kiderült, hogy a legtöbb bajra az általam énekelt „Bújj, bújj zöld ág…” kezdetű dal egyértelmű megoldás. Fura mód csak ez az egy dal segít, és csak az én előadásomban. A legnagyobb ordításra is. Akármikor.

Azt tehát leszögezhetjük, hogy a gyerek ízlésével baj van, no de azt is, hogy itthon igenis megvan bennem az a bizonyos X. Lehet, hogy csak Flóra értékeli – szegény Zsolt -, de pillanatnyilag ennél értékesebb közönség számomra nincs is. 

Aggodalmak

Korábbi éveimre visszatekintve szüleim egyik legidegesítőbb szokása az volt, hogy ha minimum 10 km-re elhagytam a vonzáskörzetüket, akkor telefonálnom kellett, vagy – később, amikor már volt mobilom – „legalább egy sms-t” küldeni, hogy épségben odaértem és minden rendben. A mélypont mégis az volt, amikor a lakótelepi banda picit távolabbi buliba készült és apukám felrendelte hozzánk a sofőrnek kijelölt fiúkat, hogy mutassák be a jogosítványukat. Édesjézus!

„Most mit aggódnak? Nyilván minden rendben, mégis mi történne velem?” Ha annyi ezresem lenne, ahányszor ezt gondoltam, lehet, hogy nem is izgatna fel a kétmilliárdos lottó nyeremény.

Mert az aggodalmaskodásuk ciki, megalázó és tökéletesen érthetetlen volt.

Egészen tavaly tavaszig...

Attól a perctől, hogy a nőgyógyászom ragyogó arccal bejelentette, hogy az elvégzett 4 vagy 5 gyors teszt nem tévedett, és 8 hetes terhes vagyok, elkezdődtek az aggodalmak.

Megmarad? Jó lesz a genetikai vizsgálat? Mit mutat az UH? AFP? CTG? És sorolhatnám.

Aztán megszületett Flóra és az első pár napban olyan súllyal zuhant rám a felelősség, hogy azt el sem hittem. „Mi lesz ha…” kérdésekkel kínoztam magam egészen addig, amíg el nem jutottam arra a következtetésre, hogy 30 éves kora előtt nem teheti ki a lábát a házból, nincs buli és csak a nagyszüleivel vagy velünk mehet bárhova. Ez persze túlzás, de tegye fel a kezét az az anyuka, akinek a gyereke még 1 éves kor alatt van, és számára ez nem hangzik egészen jól! J

Nem vagyok para-mama – aki ismer, az tudja és alátámaszthatja -, mégis nagyon boldoggá tesz a nagyszülők üzenete, amikor náluk van Luluka, hogy „minden rendben” vagy „már alszik”vagy bármi. Mert különben aggódom. Nem feltétlenül rágom le a körmömet, de azért ott motoszkál a háttérben, nem hagy nyugodni, és várok egy jelet, bármit, ami megnyugtat és megerősít abban, amit amúgy is tudok, hogy minden rendben vagy már alszik vagy bármi.

Így ezúton is megkövetem a szüleimet minden pofavágásért (és igazán nem fukarkodtam velük!), amit korábban az aggodalmaskodásaikért kaptak tőlem.Ugyanakkor lélekben lassan elkezdek felkészülni Flóra pofavágásaira, mert valószínűleg én sem úszom meg...

Édenandi

Arra gondoltam, hogy már így az elején megkockáztatom, hogy jól elidegenítek minden értelmes olvasót és bevallom, hogy én bizony az Éden Hotel nagy rajongója vagyok. Persze ti most megbotránkoztok, de képzeljétek el szegény Zsoltot, aki ennek szenvedő alanya, s csak a laptop mögül sóhajtozik és hitetlenül ingatja a fejét, amíg én a képernyőre meredek.

A rajongásomat sajnos nem foghatjuk arra, hogy unatkozó anyuka vagyok: egyrészt mert nem unatkozom, másrészt pedig be kell valljam, hogy már az első évadot is lelkesen néztem.

Nem tudom, mi vett rá, hogy nézzem, de nemcsak, hogy néztem, még meg is térítettem pár ismerőst, akiket ugyanúgy beszippantott a dolog. 

És itt jön a nagy kérdés: MIÉRT?

Az előző széria sem volt kutya, de ez aztán tényleg nagyon kemény: az összesített IQ szerintem nem éri el a három számjegyet, én nem láttam még egy helyen ennyi már nem csinire kigyúrt 3 ajtós szekrényt (pedig jártam már jó pár konditeremben), no és ennyi csinos lányt nézegetni sem épp rákkendról 5,5 hónappal a szülés után, jó pár feles kilóval minden testrészemen. 

Mindegyik szereplőről külön-külön 1.000 karakternyi fikázást tudnék írni, mégis idült mosollyal nézem, hogy szemöldökráncigálóKrisztián és ezerszerműtöttNiki egymással cicázik.Sőt, még komolyan drukkolok is nekik, hogy kialakuljon valami köztük.

Sok gondolkodás után arra jutottam, hogy a javíthatatlan romantikus énem miatt van az egész. Az tehet róla! Mindenki állítja a műsorban, hogy nem szerelemért jött – elvégre ez nem Kósa L Ügyvédisvagyok Adolf egykori játéka – én mégis azt várom, hogy egyszer csak lecsap Ámor és nem holmi nyilacskákat hajigál, hanem olyan ágyútüzet szór, amit még Bem apó is megirigyelne.

Azt hiszem, ennek reményében nézek én minden adást egészen addig, amíg vége nem lesz, és ki nem derül, hogy senki sem lesz szerelmes, de legalább a legostobább és legsunyibb hazavisz egy kis pénzt – no nem az egész nyereményt, mert ahhoz nincs elég esze.

De addig is, nézem és remélek…  És közben nagyon jót mulatok a rengeteg ostobaságon.

Tessék, itt az idő, valljon, aki bátor! Ki milyen bűnös függőségben szenved?

Hanem mi?

Az én drága uram kérdezte ezt, amikor picit pironkodva bevallottam, hogy blogolásba kezdek és meglátta, hogy az lett a címe: Nemcsak Anya. Erről az jutott eszembe, hogy esetleg meg is magyarázhatnám - és nemcsak neki - , hogy miért ez lett.

Elsősorban azért, mert szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy amikor egy nő bevállal egy lurkót, akkor már semmi más nem érdekli és mindent "anyuka-szemüvegen" keresztül lát. Én nem, és sok körülöttem élő, anyukáskodó, sőt dolgozó anyuka sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs sok anyukás téma az agyamban, dehogynem! Csak éppen számtalan más téma is foglalkoztat.
No ezért a Nemcsak Anya cím.
Lesz szó anyukás témákról, de Nemcsak arról.
Aztán meglátjuk, hogy bárkit érdekel-e, vagy csak naplót írok saját magamnak...

Elindulás

Mióta itthon vagyok Lulukával (becsületes nevén Hegedüs Flóra) sokszor felötlött bennem, hogy elkezdek egy blogot írni. Merthogy jó sok olyan gondolatom támadt, amiről azt gondoltam, hogy szívesen megosztanám másokkal - és ugye amikor az ember itthon van, sokkal kevesebb alkalma van más felnőttekkel beszélgetni . Aztán mindig arra gondoltam, hogy "áááá kinek lenne érdekes, amiket én gondolok?", meg, hogy "elképzelni könnyű, de írni biztosan nehéz" (ezt egyébként alátámasztja, hogy már ezt a bevezetőt sem könnyű összekapni) és egyéb ilyenek miatt végülis nem fogtam bele. Egészen máig... Hogy miért ma? Nem történt semmi életet-megváltoztató, egyszerűen csak ma belefogok. Talán épp úgy süt a nap, épp úgy keltem, vagy akármi... Mindenesetre elindulok és remélem, hogy flow élményként jó lesz az út és közben nem is lesz érdekes, hogy hova megyünk...