Már sokszor megtörtént, de mostanában valahogy – biztos a nagy
önállósodás, meg a sok kirakózás miatt – egyre többször.
Tegnap is a kirakózás közben. Aztán ma reggel öltözésnél. És
utána délelőtt megint a kirakózás során.
Arról beszélek, amikor segíteni szeretnél, de olyan nagyon,
hogy szinte elindul a kezed magától, s az agyad csak egy erőteljes, durva paranccsal tudja
leállítani. Mert éppen azzal segítesz a legtöbbet, ha nem segítesz tevőlegesen.
Hagyni kell próbálkozni, hibázni, és rájönni a hogyanokra.
 |
| forrás: japandailypress.com |
De olyan nagyon nehéz!
Hiszen annyira, de annyira szeretnék
segíteni.
Anya vagyok, és arra vagyok programozva, hogy a lehető legjobbat tegyem
neki.
De tudom, tudom, „ezesetben úgy teszem a legjobbat, ha nem
segítek”.
Csakhogy ez egyszerűen ellentmond az elemi ösztönömnek. Konkrétan
megmozdul a kezem minden alkalommal a hiányzó kirakós darab felé, a nehezen
felhúzódó maci naci felé. Én pedig megállítom. Mentálisan megkötöm. Mert az
eszem közben diktál. Azt mondja, hogy így lesz jó.
Jó LESZ, de most olyan nagyon nehéz.
És Ő szeret kirakózni. Hát még öltözni…
