Elszakadás

Ma sokan kérdezték tőlem: „Na, milyen volt az első nap a bölcsiben?” És mindenkinek elmondtam, hogy jól ment, Flóra nagyon ügyes volt, eljátszott a többiekkel, minden érdekelte, kicsit keresett engem, de amikor nem talált, akkor is jól reagált, stb. Szóval a szokásosak. 

Arról persze senkivel sem beszélgettem, hogy én hogy viseltem. Na nem is volt nagy szám, csak 1-1,5 óra, miért is lenne extra, végülis szinte egy baba-mama klubos program.   

Csakhogy mégis történt valami. Amikor reggel bementünk, illetve ki, a bölcsi udvarára, az első párperces kézszorongató nézelődés után Flóra egyszercsak elengedte a kezem és elindult a csúszda felé. Majd onnan a homokozóba, és szépen lassan felfedezte az udvart, illetve az abban rejlő lehetőségeket. 

Én pedig majdnem bőgtem. 

Külsőre olyan volt az egész, mintha a játszótéren lettünk volna, de mégsem. Számára egy egyszerű felfedező út volt, de nekem az elszakadás eleje.

Kép: anxietyuk.org.uk

Pedig nem vagyunk mi a normálisnál jobban összenőve. Flóra sokat van az apukájával is kettesben, sőt nagyon jól elalszik a nagyszülőknél is. Volt már olyan is, hogy 2 napig nem is láttuk. És kibírtuk.

De ez most más. Olyan érzés volt, mintha valaki egy jó nagy, mondjuk dinnye méretű fagyis kanállal kivágott volna belőlem egy darabot. Ott baloldalon a mellkasom táján. Nem tudom, hogy miért van ez, mitől olyan nagyon különleges a bölcsis elválás, de érzem, hogy az. Most már csak két hét és anya mindennap dolgozni megy, Flóra pedig a bölcsibe. És a napjai, sőt az egész ébren töltött élete nagyobbik részét nem velem, velünk tölti, hanem a bölcsiben. És majd az oviban. És majd az iskolákban. És majd a saját lakásában és a saját családjával. És nincs megállás. 

Azt hiszem, ez hasított belém ma délelőtt olyan hirtelen.

Tudom, hogy nem rossz dolog ez, sőt ez az élet rendje. 

Mégis sírhatnékom támadt.