Feledik

Szent meggyőződésem, hogy Luluka tegnap született. Csakhogy ez a "tegnap" éppen tegnap volt fél éve. 

Mindig azt vallottam, hogy egy új munkahelyen, egy új pozícióba tökéletesen beilleszkedni, a rutinokat megteremteni kb. hat hónapba kerül. Hát úgy tűnik, ez a szülő szakmában is pont így van. Ha belegondolok, milyen rengeteg dolog történt és változott ez alatt az idő alatt…

Hogy az első éjszaka rémségei után a szuper védőnőnk milyen sokat segített, és utána hogyan lettek egyre jobbak és könnyebben kezelhetőek az éjszakák.

Hogy micsoda bizonytalanság volt minden etetés eleinte, és milyen pofonegyszerűnek tűnik manapság. (Mert ma már a kanál az új kihívás. )

Hogy mekkora feladat volt eleinte a tisztába tevés. És hogy ez a szilárdabb kaja bevezetésével megint micsoda „kaland” lett.

Hogy az első kb. két hétben a fürdetés micsoda ordítással járt, míg manapság micsoda örömforrás.

Hogy a fej emelgetésből hogy jutottunk odáig, hogy ma már az ölünkben állásba húzza magát.

Hogy a mindenért ugyanúgy ordításból hogyan lett kb. 12 féle, egymástól jól megkülönböztethető hang: alap nyüszi, vegyél-fel nyüszi, unatkozó morgás, éhes ordítás (mert attól készül ki a legjobban), álmos sírdogálás, stb, stb.

Összességében azt biztosan elmondhatom, hogy ez alatt a hat hónap alatt egy teljesen átláthatatlannak tűnő káoszból kialakultak a nagyon kellemes, élvezetes mindennapok. Bevallom, eleinte voltak kétségeim, hogy ez valaha is összeáll és rend lesz bennem, körülöttem. Ma pedig szinte már nem is értem, mi volt olyan borzasztóan ijesztő eleinte.

És végül, de egyáltalán nem utolsó sorban – sőt! – az is megerősödött bennem ebben a hat hónapban, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért ilyen férjem van. Ő olyan lelki és fizikai segítséget jelent, ami rettenetesen ritka és különleges, és aki nélkül ez a félév biztosan nem zajlott volna ilyen könnyen és élvezetesen.  És aki ugyanakkor nagyon utálja, hogy ilyen szépet írtam róla...