Szülői kötelesség

A poszt alapgondolata nem konkrétan Kövér László és Ákos aktuális sziporkái miatt született. Azok csak azt indukálták, hogy mostmár le is írjam mindezt. 

Nem dicsekvésképp, de viszonylag jó életünk van.

Élnek a szüleink, részt vesznek a mindennapjainkban.

Nagyon jó barátaink vannak, olyanok, akikre számíthatunk, akinek mi is számítunk.

Egészségesek vagyunk. Flóra mint a makk, mi pedig legyőztünk fejenként egy-egy rosszindulatú daganatot. Kopp-kop-kopp.

Szép házban lakunk - igaz, hogy 35 km-re Budapesttől, de akkor is: ház, kert, kutyák.

Van munkám. Zsoltnak is vannak megrendelései.

Nagyjából kijövünk a pénzünkből. Minden hónapban befizetjük mindkét hitelünket, és a hó végén még így is kerül párizsi az asztalra.
Lesz ajándék a fa alatt, sőt cipősdobozokat is csináltunk, és homeless csomagokat is készítünk, mert úgy érezzük, hogy kötelesek vagyunk adni, mivel nekünk VAN.

Tehát, ha képes lennék bezárkózni a mi kis mikrokörnyezetünkbe, azt mondanám, hogy semmi bajunk nincs.

Mégis anyukaként nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mivel tartozom a gyerekemnek.

Elsősorban szeretnék neki egy olyan életet, amiben ki tud teljesedni (nem, nem ÚGY), boldog lesz, és legfőképpen szabad.

És akkor jön a kérdés: meg tudom ezt adni neki itt Magyarországon?

Én mindig lokálpatriótának vallottam magam. Olyannak, aki sosem fog elköltözni ebből az országból, mert minden ideköt.
Csakhogy a dolgok alakulása - és nem csak az utóbbi napok eseményei, inkább az elmúlt éveké - egyre inkább elgondolkodtat.
Ha már megszültem ezt a gyereket, nem tartozom-e neki azzal, hogy nagyon gyorsan elpucolok innen, és biztosítom neki a lehetőséget egy normális életre? 

Zsolt most mellettem a kanapén épp külföldi álláshirdetéseket nézeget.
Most eljátszunk a gondolattal.
Nem tudom, hogy ez a "játék" mikor fordul komolyra.